2019. június 30., vasárnap

Utolérős...

Amelyben megpróbálom utolérni magam... Ugye egy hónapja nem írtam, megpróbálom hát néhány bejegyzésben mi történt...
Nógrád... a Nógrádi vájátékokon táncoltunk, renenszánszban... részben azért is hagytam abba az írást, mert újra szétcs**-tem a vádlim... minden valószínűség szerint részleges szalagszagadást produkáltam, a mai napig nem tudom, hogyan fejeztem be az aktuális táncot... pont ugyanúgy, pontosan egy évvel később, ahogy tavaly is sikerült, csak akkor a bal lábamban, azidén a jobban. Mint tavaly is, az idén is legalább 2-3 hetembe került, mire újra rendesen tudtam járni, és a tánccal még most is óvatos vagyok :-(
Itt még gondtalanul mosolyogva...



 És itt ár komoly fájdalmakkal... 


A képeket Bátori Gábor készítette.

2019. június 3., hétfő

Négy hét

Négy hét. Ennyi ideig nem ittam Coca Colát.
Elismerem, szeretem a Coke-ot.
A C betűs, piros, cukros változatot. Ha már lúd, legyen kövér.
Gyerekkorom óta szeretem, pedig volt idő, amikor a beszerzése sem volt probléma-mentes, és hihetetlen mennyiséget tudok meginni belle.
Gyakran mondják (főleg az exem), hogy (na, mi a jó magyar szó az addiction-ra? ) hogy rászoktam, hozzászoktam, hogy ez már addikció. Még az is lehet, és én is gyakran is gondolkodtam el azon, hogy, hogy ez valóban így van-e.
Úgy másfél hónapja mérlegre álltam, és nem a mérleg akadt ki, hanem én. Különbn is megfogadtam, és volt egy amolyan fogadásom is magammal.... Egyszer már megpróbáltam, egy hónapig feladni, de akkor volt Kristóf balesete a harmadik héten.
Igazából Május elsején kezdtem, (ami ugye pár nappal több, mint 4 hét)de volt egy kis dobozzal a hűtőben, és N azt mondta, fölösleges csábítás lenne csak.
A teljes 4 hét így is lejárt pénteken késő este. Csütörtökön véletlenül vettem egy dobozzal....(jajj, fogjátok be, igenis véletlenül. Most mit mondtam volna annak a helyes eladó fiúnak, aki olyan büszke volt arra, hogy megjegyezte: kólát szoktam inni? Na, ugye). Szóval volt nálam egy pénteken este, és nem sokkal éjfél előtt ki is bontottam.
Igazából fura íze volt. Namármost, a négy hét elején egy-két napig fájt a fejem, de ennek millió más oka is lehetett. Nem volt más elvonási tünet. Sem remegő kéz, sem hányinger, se szédülés, még egy rendes dühroham sem. Ráadásul nem ittam más cukros üdítőt sem, teát sem, de még szörpöt sem. Csak vizet és szénsavas ásványvizet. Ennyi. Nem haltam meg. Nem lett belőlem zombi. Igaz, fogyni se nagyon fogytam.
Mindenestre adtam magamnak egy nap szabadságot, és vissza a kályhához. Lássuk megy-e még egy hónapig.
Fotók: Varga Norbert

2019. június 2., vasárnap

Honeybeast

Nem adtam fel a kézimunkát, bár elismerem, hogy a hangsúlyok kissé eltolódtak. Dolgozom jónéhány dolgon, de sokkal tovább tart befejezni valamit, és az ilyen események között eltelt idő is jóval hosszabb.
Az élet viszont folyik, nézzük hát a legutóbbi koncertet, ahol péntek este voltunk.
Honeybeast.
Nem ismertem őket, de N és Chris kedveli a bandát, úgy voltam vele, miért ne. A múlt héten a Belfesten ingyenes koncertet adtak, de elég későn értünk oda, N pedig nem az a tipus, akit a tömegen át be lehet rángatni a harmadik sorba... Ha időben kiérünk, az első sor oké, de a többi...Messzebb állunk meg, aminek az volt az eredménye, hogy csak a fények foltjait láttam (a látásom ijesztő tempóban romlik, de ez egy másik történet).
A múlt pénteken újabb koncertet adtak, az egyik kedvenc koncert-helyszínemen, a Kobuciban.
A Belfest után azt mondtam akkor nyilvánítok véleményt, ha LÁTOK is valamit belőlük...
Nos, bár a dalok néhol kissé túlságosan hasonlóak, eléggé bejövős...bár messze nem annyira, mint egy bizonyos másik Banda...
Képek.


















Fotók: Varga Norbert