A hízásról… és a fogyásról.
Oké, a múlt hét végén is többen kérdeztetek róla, és
amúgy sem kerülgethetem a forró kását örökre, különösen, mivel sok mindenre
hatással van, többek között… a varrásra is.
Láthatjátok a képekről, hogy igen, jelentős súlytól
szabadultam meg.
Mindig fura viszonyom volt a súlyommal, gyerekként vékony
voltam, sohasem voltam „jó evő” olyannyira, hogy rendszeresen mondták nekem a
szüleim „Egyél, különben sohasem leszel szép kövér.”
Később, a húszas éveimben, amikor oda-vissza utaztunk
Miami és Budapest között, a súlyom folyton változott. Amikor nyáron itthon voltunk,
felszedtem pár kilót, amikor visszamentünk Miamiba és többet mozogtam,
bringáztam, görkorcsolyáztam, úsztam, gyorsan leadtam a pluszt.
Utána hazajöttünk, és a súlyom ennek az ingadozásnak a
felső szélén volt, amikor Chris-szel terhes lettem. Preeclampsiám volt,
RENGETEGET híztam a terhességgel. Ugyan mindenki azt mondta, ne aggódj, ha kint
less a baba, a gyerek súlyánál többet veszítesz majd (magzatvíz, vér, stb.), és
ha szoptatod, seperc alatt visszanyered a régi súlyodat. Mekkorát tévedtek!
Amikor bementem a kórházba, kb 84,5 kg voltam, és baba
kis súllyal született, alig 3 kiló volt. Három nappal a születése után átsétáltunk
a kórház szomszédos osztályára, ahol a mérlegvolt. Ráálltam és sírva fakadtam.
83 kg-t mutatott. Ne kérdezzétek hogyan és miért. Amikor Chris 2 éves volt, még
mindig 77 kg voltam (a legjobb versenysúlyom 53-55 kg volt, de még a 60-62-höz
késest is sok, ami akkor voltam, amikor terhes lettem. Szégyelltem magam, és
utáltam a testem, a rólam készült fotókat sem néztem szívesen. Nem, PJ (Chris
apja) nem mondta, hogy kövér vagyok, neki a kerek hátsójú, husibb,
latin-amerikai lányok jöttek be, és engem is olyannak akart látni, de makacsul
elhatároztam, hogy 60 kiló alatt leszek.
A futást mindig utáltam, még fiatal sportoló koromban is,
de belenéztem a tükörbe, és azt mondtam, ha futással tudok megszabadulni a
hájtól, hát, akkor futni fogok. És futottam. Először itt a környéken, a
lakótelep házai között, később megtudtam, hogy a Honvéd sportpályára
akkoriban(2003-2004 környékén) be lehetett menni, csak annyit kértek, hogy a
futópályán a külső sávokat használják azok, akik vendégént futottak ott. Később
tornázni kezdtem, Prímatortánra jártam, szerettem, hogy zenére ment, alakot
formált és volt benne koreográfia is. Amikor 2005-ben elkezdtem a Bankban
dolgozni, úszni is elkezdtem, dolgozni bringával jártam, és így a kerékpár, a
úszás a torna és a futás összeadódott és esküszöm, a 30-as éveim közepén-végén
életem legjobb formájában voltam. PJ természetesen utálta az egészet, a
munkámat, a minimális függetlenséget, a sikert (a munkában), azt a kevés
önbizalmat.. Soha nem felejtem el, amikor egyszer a tükörben néztem magam, és
csak úgy odamorogta „mire vagy olyan büszke, úgy nézel ki, mint egy anorexiás!”
Utána minden szétesett, szakítottunk, elment (umm, én
szakítottam, és nem magától ment el, nem szép történet, az angol nyelvű blogon
van róla írás 2008 decemberében, ha érdekel a teljes történet). Utána olyan
volt, mintha elátkozott volna. 2 évvel később (a 2008-2010-es gazdasági válság
következtében) elvesztettem az állásomat a bankban, és öt pokoli év
következett. Folyamatos álláskeresés,
folyamatos szembenézés az elutasítások hadával, rosszabbnál rosszabb állásokban
helytállni próbálni. Mind eközben szembe kellett néznem a valósággal, hogy
diploma nélkül nem jutok egyről a kettőre, így mint a fejét leszegő kos, lesz,
ami lesz alapon, felvételiztem, és felvettek államilag támogatott helyre, és
ugyanazzal a makacs elszántsággal végigcsináltam, mint sok mást az életemben.
Ugyanakkor, megvolt az ára. Senki nem akar olyan alkalmazottat, aki minden
második pénteken iskolába megy (munkaidőben). A díszpélda az a bank volt, ahol
már a jelentkezéskor elmondtam, hogy „jelentkeztem, 420 pontom van a 370 pontos
helyre, de, ha nem vesznek fel az államilag támogatottra, akkor a fizetős
kurzusra, de én MEGYEK. Azonban, amikor tényleg mennem kellett volna a kötelező
napokra, az akkori főnököm leüvöltötte a fejemet, hogy mit képzelek magamról,
senki sem megy el minden második héten (akkor sem, ha amúgy pénteken kb délután
1-kor már senki sem volt az épületben, rajtam és a biztonsági őrökön kívül). Én
próbáltam mondani, hogy, ha nem akarják kiadni az amúgy államilag engedélyezett
tanulmányi napokat, elég szabadságom van, ezekre, a válasz további kiabálás
volt: „embereknek van annyi szabadságuk, hogy akár hétfőnként ne járjanak
dolgozni, de nem tezsik, mert NEM EZ A SZOKÁS!” Mindenesetre gyorsan
megszabadultak tőlem (azzal a munkával ennél sokkal több gond volt, leginkább a
főnökkel, de nem ő ennek a bejegyzésnek a témája). A dolgok a rosszból a pocsék
felé vették az irányt, és végül az 5 egyetemi évemből 3,5-ben voltam
munkanélküli. Voltak iszonyatosan nehéz idők, a részletekbe itt sem mennék
bele, így is elég hosszú ez a bejegyzés. A lényeg, hogy rengeteg volt a
stressz, csúnya depresszió is befigyelt, és ez hazavágta a pajzsmirigyemet.
Először a hajamnak volt annyi (ha valaha érdekelt miért nem festem), majd a
súlyom. A folyamatos fogyókúra eredménye epekő lett, inzulinrezisztencia, és ha
mindehhez hozzáadjuk a perimenopauzát, sejthetjük az eredményt. Bármit tettem,
bármit próbáltam, a súlyom csak felfelé kúszott.
Biztonsággal állíthatom, hogy az elmúlt 15 évben
folyamatosan fogyókúráztam (bár inkább az elmúlt 20-22-ben) folyamatosan
fogyókúráztam, nem ettem napi 1200 kalóriánál többet (1500-at, ha figyelmetlen
voltam, utaztunk ünnep volt), miközben az alap, „nullás” (vagyis a napi elhasznált
kalóriamennyiségnek megfelelő) kalóriám 1800-2000. Nem arról volt szó hogy sokat ettem, vagy az
ún. „foodnoise”-al küszködtem volna (foodnoise-nak hívják, amikor folyton az
ételre gondolsz, az jár az eszedben, hogy mit kellene enni, stb). Nem így volt.
Olyan sok éven át naplóztam a kalóriabázisban, mit eszek, hogy ránézésre meg
tudom becsülni egy ételről, kb hány kalória lehet benne. Szó szerint mindent
megpróbáltam. Infratrénert. Gyógynövény kivonatokat. Csomagolt, nagy
proteintartalmú ételeket. 10-15000 lépést naponta, A cukros üdítők kiiktatása.
A szénhidrát kiiktatása. Mondd mi az, én tutti kipróbáltam.
Igen, voltam orvosnál, folyamatosan panaszkodtam a
családorvosomnak, de az csak lesöpörte a problémát.
Nagyjából ekkor ismertem meg Norbit, és őt nem érdekelte
hogy nézek ki. Vagyis de, de úgyis tetszettem neki, de a plusz súly ENGEM
zavart.
Két kiemelkedő sztorim van, ami sokat elmond arról,
hogyan álltak a dolgok.
Az egyik, hogy még 2020-ban (igen, a legnagyobb Covid
időszakban) néhány hónapig elkezdtem újra futni, gondolva, egyszer működött,
akkor most is jó lesz (késő tavasszal, nyár elején, még nem volt kijárási
tilalom. Hetente többször, késő este ementem futni. Általában 3-5 km-t
futottam, többnyire pontosan ugyanazon az útvonalon, amin Chris születése után.
Ugyanakkor szigorúan tartottam a fogyókúrát, számoltam a kalóriát (szigorúan
napi 1000 alatt). HÁROM francos hónap alatt, sikerült is fogynom….
1,5 kg-t. Nem számít, mennyire szigorúan fogyókúráztam,
milyen keveset ettem, mennyit futottam. 1,5kg három hónap alatt. Ennyi.
Ekkor utaztunk el Olaszországba. Igen, kicsit lazítottam
a fogyókúrán, de azért odafigyeltem arra, mit eszek. Ha Norbi óriási adag
vacsorát evett, én csak egy kis adag könnyűt. Amikor egy gombóc fagyit ettem,
Norbi 4-5-öt, háromszor. rengeteget gyalogoltunk azon az utazáson (mondjuk
mindig sokat gyalogolunk), napi 20 000 és 45 000 lépés között.
Amikor hazajöttünk mind a ketten felálltunk a mérlegre.
Tudjátok mi volt az eredmény? Norbi fogyott 5 kilót (igen, kb 10 nap alatt).
ÉN??? Visszahíztam azt a 1,5 kilót, amit az előző 3 hónapban leküzdöttem
magamról. Ráadásul utána hónapokig küszködtem a térdemmel, kattogott, az ízület
rendszeresen kiakadt, úgy, hogy sokszor a séta is fájdalmas volt.
A másik sokatmondó történet, amikor kipróbáltam a
„dobozos” nagy proteintartamú diétát, azt gondolva, hogy amúgy is szeretem a
zacskós-, porleveseket, amire csak forróvizet kell önteni, mi lehet a rossz
abban: Minden csomagolt ételben 200 kalória volt, krémlevesek, kásák, ilyesmi,
nem emlékszem mi még. Naponta 4 ilyen adagot kellett volna megenni, 800
kalóriát. Azok a proteintartalmú cuccok olyan borzalmasan rossz ízűek voltak,
hogy képtelen voltam egy nap kettőnél többet megenni. A napi 400 kalóriával
elindult a mérleg lefelé, de egyszerűen nem lehet annyi élni. Folyamatosan
fárad és gyenge voltam, állandóan fájt a fejem és migrén gyötört, de a látásom
is megszenvedte. Ezért kb 2 hét és 2 kiló fogyás után rákényszerítettem magam a
napi három csomag ételre. A 600 kalóriánál megállt a fogyás, és, amikor azt a
napi 800 kalóriát ettem meg, amit eleve kellett volna, a mérleg nyelve elindult
felfelé, fel, FEL.
Természetesen egy sor más dologgal is próbálkoztam, de ez
a két eset a legemlékezetesebb.
A súlyom 2021 decemberében volt a legnagyobb, 96
kilogram. Lehet, hogy ennél több is volt, de ezt írtam fel, és azt is nehéz
elhinnem, hogy ezt hangosan kimondom, leírom ide. Véget akartam vetni
mindennek. Éjszakánként órákat bőgtem. Olyan méretű ruhákat kellett vennem,
amit sohasem gondoltam volna, és a súlytöblet az egészségemet is kikezdte.
nemcsak az epekő és a magas vérnyomás zavart, de folyamatosan fájt a lábam és a
hátam. Egy félemeletnyi lépcsőn sem tudtam kifulladás nélkül felmenni és ahhoz
is segítség kellett, hogy a buszról leszálljak.
Elég ügyesen álcáztam ugyan, a legtöbb kép ebből az
időből történelmi ruhában készült rólam, ami önmagában egy külön osztály, ahogy
sokszor mondom is, de erről írok majd egy külön bejegyzést. A történelmi
ruhákról összegyűjtött tudás sokat segített abban is, hogy modern ruhában is
elég jól álcáztam a súlyomat, bár azért így is vannak képek, amiket nem
szeretek nézegetni. Az egyik nagy töréspont, amikor apám egyszer azt mondta,
arra a régi mondásra utalva, hogy „már nem mondom, hogy sose leszel szép kövér…
mert az vagy.” Nem nem volt szép tőle, akkor sem, ha nem bántásnak szánta, és
fogalma sincs arról, mennyit küzdök a testemmel, de akkor is.
Azt mondtam magamnak. elég. NEM leszek 100 kg.
A következő év elején elkezdtem az időszakos böjtöt, az
egyetlen dolgot, ami valaha működött.
A következő évben sikerült 85-90 kiló között maradnom,
ami persze rengeteg, de a 96-hoz képest mégis jobb.
2023-ban megtudtam, hogy a körzeti orvosom nyugdíjba
ment, és újat kellett keresnem. Chris akkor kezdett el dolgozni, és a
munkahelyén ajánlott orvost választotta, és azt mondta, szerinte jó fej. Írtam
egy rövid e-mailt neki, elvállalna-e, a válasza pedig igen volt. Néhány hónapon
belül volt nagylaborom, vércukor-teszt, terheléses vércukor és inzulin tesztem
egy sor ultrahang. Igen, még itt is futottam falakba, mint a diabetológus, aki
gyakorlatilag kinevetett és azt kérdezte, mit keresek ott. Hát a háziorvosom
küldött a teszteredmények miatt. „De nem is cukorbeteg, csak prediabéteszes”
(kösz. Ugyanakkor az inzulinterheléses teszt a 30-60-90 percál a normál szint
kb háromszorosát mutatta). Végül a körzeti orvos segítségével láthatóvá vált,
hogy (alaposan leegyszerűsítve a kérdést) a három súlyt szabályozó rendszer
közül (pajzsmirigy, hormon inzulin), mind a három rondán szét van cseszve.
Tervet készítettünk, kaptam orvosságokat, az orvosom támogatott, és lassan, de
a kilók elindultak lefelé. Nem, nem volt egyenletes a dolog, néha visszahíztam
több kilót is a leküzdöttekből, aztán sikerült kicsit többet fogyni, és minden
10 deka veszteségért megküzdöttem. Ebben az évben aztán mindent beleadtam, és
végre látszik az eredmény. Valószínű, hogy szerepet játszik a tény, hogy
túlvagyok a menopauzán, de ott vannak a gyógyszerek és a szigorú időszakos böjt
(a legtöbb nap egyszer eszem, de két alkalomnál sohasem többször).
Az orvosváltás hatalmas változást hozott. A régi
orvosomnál éveken keresztül nem sikerült egy terheléses vércukorvizsgálatot
kapnom, az inzulinról nem s beszélve. Az újjal heteken belül megvoltak. Soha
senki ne hagyja, hogy egy orvos lerázza. Menjetek utána annak, amire
szükségetek van.
Pillanatnyilag 65-67 kg között vagyok, ami már „normál”
BMI-nek számít. A normál felső határán van, de mégiscsak „normális”.
Hogy mindez mit is jelent nekem? Nagyon sokat, sőt, annál
is többet.
Persze, egy olyan méretű nadrágba bújni, amit 10-15 éve
használtam, nagyszerű, de sokkal fontosabb, hogy az alapján tudok ruhát
választani magamnak, hogy mi TETSZIK, és nem aszerint, hogy mibe tudom
belepréselni magam. Folyamatosan
meglepetést is jelent, a múlt héten például elővettem egy szoknyát, amit soha
nem hordtam, mert bármennyire tetszett az anyaga, kicsi volt, és szó szerint
leesett rólam. nem laza votl a derekamon, nem „ó, egy övvel összefogom”, hanem
leesett. Van bugyim, amit nem tudok felvenni, mert túl nagy. Jó kis gyűjteményt
szedtem össze „racerback”-fazonú melltartókból (a kedvenc fazoom, mert a pánt
nem esik le a vállamról). most ki kell selejteznem az alig használt darabokat
is, mert túl nagyok. Az év elején
kinyomtattam egy kabátmintát (XL méretben a mérettáblázat szerint), most
megkértem a barátnőmet, aki megvarrta magának ezt a fazont, hogy hozza el az
övét, hadd próbáljam fel, a biztonság kedvéért, és az M-es méret laza volt
rajtam. Vannak történelmi ruháim, amiket nem tudok felvenni, mert lógnak
rajtam, túl nagyok. Nem bánom, hogy újakat kell varrnom, mert sokat tanultam
azóta, hogy ezeket megvarrtam, az újak sokkal jobbak lesznek.
Ugyanakkor a félsz is bennem van. Meg tudom tartani az új
méretemet? Mekkora méretnél állapodik meg a testem? Mi van, ha lazítok a
szigorú diétán? Visszakúszik a súly? Mi van, ha varrok valamit a mostani
méretemre, és Visszahízok (valamennyit) a súlyomból? Még többet kellene
fogynom? Még mindig nem tartok ott, ahol a 30-as éveim közepén-végén voltam, de
akarok arra a méretre fogyni? És persze mindez azt is jelenti, hogy a bőröm
laza, az izmaim lógnak, de vannak terveim több sportolásra, és remélem, idővel
kissé feszesebbek lesznek.
Itt tartok most. Nem volt könnyű, pokolian nehéz volt.
Most is az. Mindig is nehéz lesz, mert sem a pajzsmirigyem, sem az
inzulin-rendszerem nem lesz a régi, ha a menopauza okozta változások le is
nyugszanak.
De a csoportképeken nem bújok mások mögé.
