Szombatün a Göddőli Kastély felé vesszük az utunkat, ahol Bemutatjuk a Mare Temporis Időutazási Irodát...
Vendégeinknek megmutatjuk az elmúlt 250 év divatját, az 1750-es évektől az 1900-as évek elejéig, de elhozzuk a kézzelfogható történelmet is, ahol látogaóink közelről ismerhetik meg mit is viseltek a hölgyek, hogyan, és mitől állt az a ruha úgy, ahogy.
Ha Budapest (vagy Gödöllő) közelében jártok, gyertek, látogassatok meg.
A facebook esemény ITT.
Először egy tény, egy tanács, és utána a véleményem...
A tény:
Az epekő és a forró mákosnudli nem barátok.
A tanács: NE edd meg, különösen ne, ha szigorú és közeli határidővel dolgozol valamin, és nincs három napod arra, hogy az ágyban fetrengs jajgatva.
A vélemény:
Több napnyi kínlódás után, és újabb pár napnyi gyengeség után (mert nem mertem nagyjából semmit sem megenni), levesre vágytam. alami könnyű levesre, például egy könnyű burgonyakrémleves jelent meg a lelki szemeim előtt... Kértem Norbit, hogy rendeljen mert 1) még mindig iszonyú gyenge vagyok 2) tényleg sürgős, szigorú határidős dologgal dolgozom, sem időm, sem energiám főzni.
Norbi rávetette magát a megfelel telefonos appra, és mindössze ezt a három levest találta:
Gulyásleves (paprika, hagyma és marhahús... amúgy imádom, de most, kösz, nem).
Húsleves (az elmúlt három nap alatt sikerült a rövidebb úton visszadnoma természetnek egy kis tányér húslevest, szóval most azzal sem kísérleteznék).
Tárkonyos raguleves (hagyma és tejföl... )
Ennyi. Minden olyan hely, ami vasárnap délután kiszállít, ezt a három lehetőséget ajánlotta.
Később, további görgetés és kutakodás után N talált pár gyros-helyet, ahol volt lencseleves, és pár olasz(os) éttermet, ahol paradicsomlevest kínáltak, de az már tényleg a vége volt.
Ez egy nagy város sok étteremmel, és mégicsak híres a gasztronómiájáról...
Vagy mégsem.
Ami valójában egy bejegyzés-sorozat, amit abból a tényből fakad, hogy nem tudom befogni a számat, és mindig szükségét érzem, hogy megmagyarázzak valamit, még akkor is, ha az egy kép, amihez elvileg nem járna megjegyzés.
Mindenesetre ez a kép elég sokat mond rólam (és a készleteimről), amikoris egy múzeum az egyik festményükön szereplő ruha rekonstruálását kérte tőlem, 4 különböző árnyalatú tafttal állítok be hozzájuk, hogy válasszák ki, melyikből készüljön...
Gyűlölöm a nyári és a téli időszámítás közötti váltásokat.
Soha nem értettem igazán, hogyan lehet vele spórolni az áramhasználaton, és, ahogy olvasom, mostanában nem is spórolunk vele, mert annyira megváltozott az életünk, és ahogy az elektromosságot használjunk.
Mivel tipikus bagoly vagyok, aki nem igazán működik reggel, ugyanakkor nem szeretem a sötétet sem, utálom a tényt, hogy a téli időszámításra váltás miatt olyan korán sötétedik, és, ha valaha megkérdeznének, melyik időzónában maradjunk, én biztosan a nyárira szavaznék.
Új fűző az új ruhához... és az új mérethez.
A helyzet az, hogy, amikor elkezdtem a projektet, lekicsinyítettem az utolsó fűzőmintámat, amivel korábban dolgoztam.
De, amikor befejeztem, egy kicsit nagy volt. Vagyis úgy értem, hogy amikor általában a fűzőkről beszélgetek, mindig elmondom, hogy a derékbőség kisebbítése nem a legfőbb feladatuk. Ez a fűző épp akkora volt, ami már megadta a 18. században divatos kúp formát, de igazából semmilyen testrészt nem húzott be.
Így, amikor az esemény előtti utolsó este maradt néhány órám... arra gondoltam, a francba is, csináljunk egyet, ami most már tényleg a jó méret.
