I szabásmintáról kellene írnom. Talán azért halogattam, mert
NEM volt egy fullos sikersztori, de lássuk. Tavaly, amikor a György korabeli bála
készültünk, készítettem egy (sőt kettő) teljes regency öltözéket. Az
alsóneműről írtam is, de a fűzőről már nem. Mivel a következő év elején úgyis
kell egy újat csinálnom, majd akkor írok róla részletesen, ok? Szokásom szerint
varrtam egy próbaruhát.
Életemben először nem egy meglévő mintát buheráltam,
alakítottam át, hanem a próbabán alakítottam ki a formát. Nem sikerült rosszul,
ezt a mintát használtam alapnak Zsófi ruhájához is, és a saját duplarétegű báli
ruhámhoz s. Nagyon tetszik a kétrétegű “zone front” stílusú Regency ruha
báliruhának, de az átkötős fazon is szinte mindenben (modern, civil ruhában
is), így ezt a két stílust kombináltam a felső réteghez, amit egy Indiai
száriból varrtam.
Azonban nem volt segítségem a próbákhoz, és ez néhány helyen
megmutatkozott a kész ruhán, amit tudtam, hogy orvosolnom kell. A legnagyobb
gond az volt, hogy az eleje túl széles volt, és a nyakkivágás széle folyton
leesett a vállamról.
Amikor az American Duchess szerzői kijöttek pontosan azzal a
stílusú ruha szabásmintájával, ami mindig is tetszett, arra gondoltam, a “nagy
és bölcs” történelmi ruhakészítők csak tudják, mit csinálnak.
Megrendeltem a
mintát, és amikor ideért… Az egyetemen egyszer írtam esszét arról, hogy mekkora
különbség van az európai és az angol/amerikai mintaírás között – ez olyasmi,
amibe folyamatosan belebotlok, pl. a DROPS mintákkal kapcsolatban. Pontosabban,
hogy amíg az európaiak azt feltételezik, hogy az ember tudja, mit csinál, és
lehetőséget ad arra, hogy használjuk a tudásunkat és a kreativitásunkat, az
amerikaiak (és a britek is) megmondják, mit kellene csinálnod. Minden egyes
lépésnél, minden egyes öltésnél. A konzulensem azt mondta, más területeket is
meg kell vizsgálnom, ha bizonyítani akarom, hogy ez egy valódi jelenség, így a
projekttel nem is mentem tovább. De most, ahogy ezzel a mintával dolgoztam, feltűnt,
hogy igenis ez egy létező jelenség. Én a Burda szabásmintáin nőttem fel, ahol a
vonalak útvesztőjében kellett megtalálni a megfelelő jelölésű vonalat, és
átmásolni. Ez a minta hatalmas papírdarabokon volt, mindenféle másolás nélkül
kivághattam volna… nem tettem, másoltam, mert mi van, ha egyszer más méretet
szeretnék majd? A leírás szerint varrásszélességet sem kellett hozzáadnom
(mégis honnan tudják, hogy milyen varrásszélességgel szeretek dolgozni?
Kiszabtam az anyagot is, össze is varrtam az alsó réteget… hogy lássam, messze
túl kicsi. Ekkor megpróbáltam egy nagyobb méret kimásolását, ugyanakkor a
szériázásról tanultakat kombinálva készíteni egy mások testrészt, ami túl nagy let.
Örültem, hogy elég anyagom volt az “ócsóanyagosbótból” (lánykori nevén I Love
Textil), de ezen a ponton elveszítettem a türelmemet.
Tudtam, hogy a tavaly készített minta nem volt annyira
rossz, tudtam, hogy mit és hogyan kell kijavítanom rajta, ráadásul igencsak
tetszett a hétmegoldás, amit kidolgoztam. Megpróbáltam kiásni az anyagrétegek
alól, amik az egy évben gyűltek össze a kanapén, de sehogy sem találtam. Az
anyagok között ugyan rendet raktam, sőt típus szerint szétválogatva dobozokba
pakoltam őket, de a minta nem akart előbújni a rejtekhelyéről. Ekkorra vészesen
közeledett az esemény, ahova a ruha kellett, hát beláttam, nincs más választásom,
a meglévő ruháról kell lemásolnom a szabásmintát, úgy, ahogy azt annak idején a
szakmunkásképzőben Klári néni megmutatta. Úgy egy-két órámba került (miközben 2
napot töltöttem azzal, hogy kihozzak valamit a vásárolt mintából, és egy másik
napot azzal, hogy megtaláljam a régit). Megvolt hát az anyagom, az
alsóruházatom, és most már a szabásmintám is. Jöhet a szabás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése