"Miért mondtad meg anyádnak, nem kellett volna neki megmondanod..." (hogy -amúgy igazságtalanul- büntetést kapott az iskolában, de ez nem számít most). Mondta egy tanár a gyerekemnak az általános iskola utolsóelőtti évében...
Másnap reggel habzó szájjal rontottam be az iskolába, és leüvöltöttem az igazgató fejét, azt kérdezve hogyan MERÉSZELI egy tanár azt mondani a fiamna, hogy van BÁRMI OLYASMI a világon, amit "nem kellene" elmondania nekem.
Úgy neveltem, hogy azt kalapáltam bele egészen kicsi korától, hogy BÁRMI is van, először hozzám jöjjön. Akkor is ha valami nagyon rosszat tett. Akkor is, ha megölt valakit. Azt akarom, hogy hozzám jöjjön először. Segítek elásni, utána leüvöltöm a fejét, majd segítek kitalálni, mi legyen. de HOZZÁM. JÖJJÖN. ELŐSZÖR.
Az hiszem sikerrel jártam, olyannyira, hogy amikor egy kiránduláson leesett egy fáról és eltörte a combcsontját, iszonyatos fájdalmai között, és később, amikor meg a mentősök úgy telepumpálták fájdalomcsillapítóval, hogy szinte a nevét sem tudta, akkor is csak azt ismételgette: "Hívják a mamát, hiják fel az anyukámat!" és, amikor végre elértem, csak annyit mondott "Mama, gyere értem, mama, gyere értem."
Ez van. Ma is engem hív először. Sikeres felnőtt, nyilván annyira messze attól, hogy "valami igazán rosszat" csináljon, mint Makó Jeruzsálemtől.
Én meg ma is leüvölteném bárkinek a fejét, aki egy gyereknek mást mond.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése