Korcsolyázás

Az 1-es villamoson:

"Ó ,szia! régen nem találkoztunk!"

"Szia! De jó, hogy találkoztunk!."

"Hova mentek?"

"Korcsolyázni. Barátokkal."

"Ilyen ruhában?"

"Hogy másképp? 

A képeken rajtam kívül Erdei Anna Erdei és Dala Dani.

Budapest, Óbuda főtér, korcsolyapálya

Fotók: Norbert Varga @Bodeszphoto

"Díszmagyar"

Amit akkoriban nem is hívtak díszmagyarnak. Angolul is nehéz megnevezni, talán az udvari ruha lenne a legjobb, de nem csak az udvarban hordták. Lehetne, ugyan népies ruha is, de igazából nem is népies. Az 1800-as években magyar ruhának, vagy magyaros ruhának hívták, nem díszmagyarnak, és a magyar történelem bizonyos időszakaiban az emberek szerették volna kifejezni szeretetüket és támogatásukat hazájuk, nemzetük iránt, olyan ruhával, amely tipikus magyar jellegzetességeket viselt magán. Néha egyes külföldiek is felvették, hogy kimutassák támogatásukat a magyar nép felé, például Sisi királyné a koronázási ruhájával. 

A ruha jellegzetességei, a fűzés az elején, a sujtásos díszítés, a kilátszó fehér alsó réteg, a csipkés ujjak, a csipkekötény, alapvetően ugyanolyan a 17. század közepétől, gyökerei minden valószínűség szerint a reneszánsz öltözékekhez nyúlnak vissza. Ami változik, az többnyire a szoknyák formája, és az alattuk levő támogatás (alsószoknya, krinolin, turnűr, stb), néhány apró részlet, a felsőrész derékvonala. Az alábbi képen a vitrinben egy 18. századi darab, rajtam egy, a 19. század közepét idéző változat van. 

Ez a ruha évek óta megvan, de be kell vallanom rendkívüli mértékben nem kedvelem. Valószínűleg, a legnagyobb bűne, hogy nem én készítettem. Egy fiatalember varrta, a ruhaipari iskola, ahova járt, bemutatójára. Engem kért meg, hogy legyek a modell, mutassam be a ruhát, végül én fizettem az anyagot, hosszú történet. Mindenesetre, fiatal barátom bármilyen tehetséges is a varrásban, az általa készített ruhának, hiába mutatós kívülről, rengeteg hibája van. 

A felsőrész például túl rövid, ezért lettek hozzáadva azok a kis lapok (amelyek tulajdonképpen autentikusak, vannak rá példák). A felsőrész egyáltalán nincs befejezve (legalábbis, nem úgy, ahogy én befejezném, a belső szélek nincsenek eldolgozva), a merevítés is hiányzik. Az ujja is befejezetlen, csak egy szabadon álló megkötött szalag tartja a helyén, ami persze, azonnal leesik, ahogy megmozdítom a karomat. 

A szoknya túlságosan nehéz. Annak idején megegyeztünk, hogy a szoknya három panelből készül, ahogy az összes többi 19. század közepéhez használt ruhámé, és a maradék 1.5 máter anyagból nappali felsőt csinálok majd a ruhához. A fiatalember enneke llenére négy panelt tett a szoknyába, ami így szinte elviselhetetlenül nehéz lett, kényelmetlen viselni is, nemhogy táncolni benne. 

Szóval a vége az, hogy ki nem állhatom ezt a ruhát. Karácsonykor ugyan felvettem Gödöllőre, de szinte sírva vettem le, hogy nem akarom többet viselni. Értem és látom a szépségét, és miért vonzó, így eldöntöttem, hogy "majd egyszer" valamikor a jövőben készítek egy olyat, amit büszkén viselek, ha találok rá időt, a megfelelő anyagot, stb. 

Azonban, amikor a Vigadó-beli fellépésre készültünk, ami egy épület-séta volt, megspékelve az épület történetével, a benne tartott bálok történetével, az akkori báli szokásokkal, megosztottuk a korszakokat a négy szereplő között. Korai viktoriánus, ami Magyarországon a reformkor, az 1860-as évek,  a dualizmus, az 1870-es évek, és az 1890-es évek kapott szerepet. Nekem jutottak az 1860-as évek, így egyértelművé vált, hogy tennem kell valamit ruha ügyben. 

A TARDIS-kék-és-rózsák ruhámat nem tudtam felvenni, mert a tavalyi nyáron kiderült, hogy kissé "kikaranténoztam", és bár bele tudom fűzni magam, elég kényelmetlen a mostani súlyomhoz. Új felsőrészt terveztem készíteni, de ahogy egyre mélyebben merültünk a kutatásokba, és a tanulnivalókba, kiderült, hogy a magyaros ruha épp az 1860-as években élte fénykorát, olyannyira, hogy újságcikkek szóltak róla, sőt, a Nefelejcs újság kész gyászjelentést adott ki a "franczia" divatnak. Így magyaros ruha kellett- A kék báli ruhám szoknyáját fel tudom venni, így azt nem kellett újat varrnom, ráadásul, amikor az készült, bőségesen vettem anyagot, így elég maradékom volt egy új felsőre. 

Most ugyanazt a Truly Victorian szabásmintát használtam, mint a két bejegyzéssel korábbi lila ruhához, bár ahhoz a legkisebb méretet is kicsinyíteni kellett, most meg a nagyobb méretek közül másoltam egyet. 

Készítettem próbaradarabot is, ami meglepően jól illeszkedett, csak a derekát és az oldalát kellett igazítani. Általában az ilyesmihez Tilda barátnőm segítségét kérem, de sajnos most nem volt rá idő, így a fiamhoz fordultam. Kristóf 20 éves fiatalember, és bár hozzászokott, hogy az anyja fura dolgokat csinál, és őt is ráveszi néha, eléggé kérdően nézett rám, amikor a kezébe nyomtam egy doboz gombostűt, hogy tűzze rám a cuccot. Végül is úgy találtuk, hogy apró biztosítótűkkel jobban boldogul, és sikeresen meghúzta a szükséges vonalat a háta közepén. Mire a félig összerakott felsőrészt kellett próbálnom, Norbi is itt volt, bár ő sem áll jobban a gombostűkkel, mint Kristóf, de hősiesen megküzdött velük, és kisegített a próbánál. 

Sajnos a varrásnál a megoldandó gondokra figyeltem, és arra, hogy időben készen legyek, így elfelejtettem fotózni, de hoztam a kész darabról részletképeket. 

A felsőnél igyekeztem kijavítani azokat a hibákat, amelyek a másik ruhánál bosszantottak. 

Például nagyon szerettem volna, ha a darab rendesen be van fejezve, el van dolgozva. Belülről éppúgy, mint kívülről. 

A darabot a "flatlining" módszerrel béleltem, és nyomottmintás pamutvásznat használtam hozzá. 

A merevítés házát danubiaszalagból készítettem, és vagy géppel varrtam le (az egyenes eleje középső varrásnál), a többi helyen pedig kézzel varrtam be. 

Az alsó széle szélesebb ferdepánttal, a felső széle formára szabott pánttal szegett, mindkettő kézzel rögzítve. 

Egy dolog, amit minden fűzött ruhánál megcsinálok, de a bársonyruháról szintén hiányzott: egy széles alámenő a fűzés alá, hogy az alsó ruha akkor se látsszon ki, ha épp nincsen teljesen szorosra fűzve. 

Rengeteg időt töltöttem a sújtások felvarrásával, amit a belső merevítés miatt szintén csak kézzel tudtam megtenni. 

Az egyik dolog, amit nem szeretek a bársony ruhában, a fehér betét az elején. Vagyis nem is a fehér betétet, hanem a bársony szél vonala nem tetszik, így kihagytam ezt a részt, épp elég példa van a teljes felsőrészre is. 

A legnehezebb nem is a sok méternyi kézivarrás volt, hanem például az ezüstzsinór végeinek elrejtése, ami már attól is pokolian foszlott, ha csak ránéztem.   

A csipkés fehér ujj ennek a típusú ruhának a jellegzetessége. A bársonyruhán pamuttüllből van, de nem tudtam beszerezni, a bolt, ahol vettem zárva van, mert a tulajdonosok Covidosok lettek. Végül úgy döntöttem, hogy megcsinálom azokat a kis ujja borításokat, amiket több festményen is láttam, és alatta egyszerű vékony pamut lesz, csipkeszegéllyel. Ezzel sikerült a ruhára csempésznek a történelmi ruhák számomra legkedvesebb elemét: a reneszánsz hasított ujjat. 

Ne kérdezzétek miért szeretem annyira, fogalmam sincs, de azt tudom, hogy már azon a szalagavató-ruhámon is, amit sok évtizeddel ezelőtt varrtam, hamis hasított ujj volt. Természetesen ilyen ujja van most a reneszánsz ruhámnak, használtam ezt a típust a napóleon-korabeli báli ruhámnál, és most ezen a ruhán is ott van. Sikerült megoldanom az ujján a szalag és masni kérdést,m ami az ujjal alapeleme, minden képen, festményen és fotón ott van. Úgy tartozik a ruhához, hogy nem esik le, a része, akkor is, ha éppen kibomlik a masni. 

És még egy dolog, amit valamilyen módon használni akartam a ruhánál: rózsák. A történelmi hagyományőrzés bizonyos módon időutazás is, ugye? Szinte véletlenül (bár véletlenek ugye nincsenek) az első igazi történelmi ruhám TARDIS kék lett. Mire utalhatna jobban egy időutazó hobbi ruhája, mint az időutazó TV műsorok esszenciájára, a Dr. Who, vagyis a Ki vagy Doki műsorra? Ekkor már nem is volt véletlen, hogy azt a ruhát rózsák díszítették. Ez a ruha is ugyanaz a kék, és úgy gondoltam, erre is kellene néhány rózsa, igazán boldoggá tett, amikor a gombos dobozomban találtam néhány rózsás gombot. Nemcsak nagyokat az elejére, hanem kisebbet is az ujjára. 

Ott volt még a zsinór rögzítésének kérdése. tegyem a gomb köré? Varrjam be a zsinórozás vagy a gombok alá? A gombok felvarrása közben támadt az ötletem: 

A gomb füle elég nagy ahhoz, hogy belefűzze, a zsinórt, ezt tettem hát. 

Végülis mire mindennel készen lettem, a ruhával, és a szöveggel, meg annak a tanulásával, még épp annyi időnk maradt, hogy elmenjünk kedvenc bandánk koncertjére. 

És tessék, néhány kép a befejezett felsőről, és a teljes ruháról.

Alapszabásminta: Truly Victorian 442

Részletfotók: a telefonomról.

Modell képek: Norbert Varga @Bodeszphoto

Helló 17. század, avagy egy örömteli karácsonyi projekt

 A nem túl örömteli után egy sikeres, szeretem projekt.

Amióta ismerem Norbit, tudom, hogy nem az a túl öltözős fajta. Egy pár Mustang farmer, egy tucatnyi Puma póló, és pár Puma kapucnis pulcsi. A 3 és fél év alatt kétszer láttam öltönyben, é egyet kell értenem, nem áll jól neki. Oké, talán egy nagyon drága, igazi méretes szabóságban tudnának neki jobbat csinálni, de jól akkor sem érezné magát benne. Soha nem erőltettem, nekem tökéletesen megfelel, ha fekete pólóban jön bárhova velem, még az elegánsabb helyekre, pl színházba is. 

Egy kivétellel. A hagyományőrzés. Amióta jött velem, és fotózott minket, folytak a fogadások a csapaton belül, mennyi időbe telik... de ellenállt. Az egyik társunk Von Pum'a úrnak hívja annyira hozzáragadt a jellegzetes öltözéke. 

Nekem fura kettős érzés volt, mert nem akartam ráerőltetni olyasmit, amiben nem érzi magát jól, másrészről viszont az én egyik szeretetnyelvem az, hogy csinálok valamit annak akit szeretek- kötött zokni, csipkekendő, és társai. Ő lehetne a legjobban öltöztetett hagyományőr, ha akarná.  

A nyáron valami mégis történt, és Palmanovában már azt mondta, megpróbálja. 

Hurrá, máris tudtam, hogy a karácsonyi ajándéka mindennek az alapja, egy ing lesz. 

A férfiingek évszázadokon át nem változtak, tulajdonképpen ugyanolyanok maradtak a 19. század második feléig. Kisebb változások a gallérnál, a mandzsettánál, de annyi.

A legnehezebb az anyagbeszerzése volt. Persze, van lenvásznam a készletemben, de... A boltban, ahol a korábban vettem, nem tudtak szerezni, mert a Covid korlátozások miatt nem tudnak utazni. Találtam szépséges fehér lent az Eurotextilnél, de az rendkívül drága. Végül a Nathalie üzletnél vettem, a szokásosnál többet, mert az ing testrészét a szokásosnál szélesebbre kell hagynom, de úgy gondoltam, a leeső maradékot mindig el tudom használni főkötőnek, a vállat takaró "partletnek", nyakfodornak, vagy zsebkendőnek.

Megegyeztünk, hogy nem kell karaktert építenie, nem kell élőtörténelmesdit játszania, fotózhat kedvére, csak annyi kell, hogy "ne lógjon ki", szóval egy általános, öltözék jó lesz majd minden korszakban. Először a 17. századdal a kora barokkal kezdünk. Az ingek abban az időszakban ugyanolyanok, mint a 16. század végén. Rengeteg leírást, videót, blogot megnéztem.

Legjobban a méretezés izgatott, Norbi alakja nem átlagos. A szokásosnál jóval nagyobb derékbőségét számításba kell venni, és én kétségbeesetten a legjobbat akartam csinálni már elsőre. Ráadásul, még az ősszel, lemértem a fontosabb méreteket, amolyan mellékes módon, és most meglepetésnek szántam az inget, így nem szaladgálhattam, hogy minden mérést ellenőrizzek.

A legnagyobb segítséget Morgan Donner videója, sőt, annál is többet a blogbejegyzése adta.

A beszélgetés Axel Bartholomew Boy-jal szintén óriási segítség volt, aki rámutatott néhány kulcspontra, amire érdemes figyelni. 

A biztonság kedvéért hogy a tuti is abszolút tutti legyen átnéztem Matthey Gnagy mintáját is, és összehasonlítottam Morgan tanácsaival, és úgy éreztem, Morgané... nem is tudom. Mindenestre, ahol kérdéses volt, ott Morgan javaslatait használtam végül. 

Persze a legfontosabb dologgal kezdtem:

Hadd érezze otthonosan magát a ruhájában.

És, ha már benne voltam a hímzésben, megcsináltam a nyakkivágás hasítékának alját is:

Majd folytattam a többi varrással. 

A hosszú belső varrásokat most is géppel csináltam, de a többi kézi varrás volt. A varrásszélek aláhajtva, kézzel leöltve, a betétet kézzel bevarrva, így akkor sem látszik gépi varrás, ha kifordítjuk az inget. 

Ennek a vállbetétnek a csúcsára különösen büszke vagyok. 

A húzás az ujján:

Sokáig tanakodtam a záródásokon. Az adott korszakban, a megkötők voltak igazán elterjedtek, de nem akartam kicseszni Norbival, azt akartam, hogy jól érezze magát az ingében. Gombokat készítettem hát. 

A teljes nyakkivágás:

Az ujja alatti betét kívülről:

A mandzsetta a gombokkal:

A kész ajándékcsomag, avagy a kezd hagyőr-csomag. (a térdharisnyát még Palmanovában vettem. 

Az ember maga az új ingében.

A mandzsetta (a másik Puma, a gallér hátán van)

Úgy tűnik, tetszik neki... és a tény, hogy minden egyes rokonnak, akivel karácsonykor találkoztunk, megmutatta a képeket, ezt támasztja alá. 

Az öltözék többi része... majd jön.

Halványlila ruha

Még október elején készítettem, s sokáig törtem a fejem, írjak-e róla bejegyzést. 

Nem nekem készült (nyilvánvalóan), megbízás volt, ami eléggé stresszesre sikeredett,

Nem akarok részletekbe menni, csak egyet említek a sok probléma közül: egy ennyire testre igazított darabnál, két próba nem elég. Mégis ennyivel kellett dolgoznom, és kisebb csoda, hogy végül annyira jó lett, amennyire.

Igazából, a csak az alapruhát varrtam, a eleje díszítést a modell anyukája tette rá.

Arra azért mégis büszke voltam, mennyire jól nézett ki, még díszítés nélkül is, nem csak kívülről, hanem belülről is. Nem tudom miért, de mindig fontos a számomra, hogy a darab, amit csinálok belül is szép legyen. Nem csak a történelmi daraboknál, mindig jó érzés a számomra, ha megtalálom a tökéletes bélést, a pont olyan színű cérnát, a legjobb gombot, ha sikerül kitalálnom, hogyan tudok egy szélt eldolgozni szépen, hogy lehet mutatós még a merevítő háza is.

Igen, az alsó széle kézzel van felhajtva, de a csúszós szaténon (amit a megegyezett taft helyett hoztak) minden öltés meglátszik. A terv szerint később még kerül rá díszítés. 

Olaszországi emlék- kötött, 18. századi kesztyű

Amikor utazunk és N vezet, gyakran kötök mellette. Sőt, a pakolás mindig azzal kezdődik (és végződik) mit fogok kötni az úton. Kell olyasmi, amit odafigyelés nélkül köthetek a sötétben, kell olyan, amire csak soronként / körönként max egyszer kell nézni, a nappali autózáshoz, és persze kell valami szokásos, komolyabb, a szállodákba. 

Tavaly, amikor megcsináltam a 18. századi piros ruhát, tudtam, hogy előbb-utóbb megcsinálom hozzá a köpenyt is, és a szetthez kell majd kesztyű is, így, amikor szeptemberben Olaszorzágba utaztunk kivettem egy gombolyag piros zoknifonalat a készletből és ezt kötöttem Róma felé. 

Szokás szerint egy rakás 18. századi kesztyűt végigbogarásztam a neten. A legtöbbjük varrott, de lehet találni egy-két kötöttet, például az amerikai Colonial Williamsburgben. Kikerestem még jó néhány történelmi darabokkal foglalkozó kötős által készítettet is, aztán mentem a saját fejem után, minta nélkül. 

Bár jónéhány ujjatlan kesztyűt kötöttem, a legtöbb "félujjas" volt, egy pár valódi ujjatlannal, de mindig az ujjaknál kezdtem, és fentről lefelé haladva készítettem őket, ez volt az első darab, amit a passzénál kezdtem. 

A darab egyszerű, fogyasztások a csuklóig, szaporítás a nagyujjbetéthez, a nagyujj szemeit félretéve, körben a kézfejen, majd néhány rövidített sorral alakítottam ki a csúcsot az ujjaknál. 

Ennyi. 5 deka fonal. Ha legközelebb ilyet kötök, a fogyasztást a karnál a kéz külső, a nagyujjal ellentétes oldalára teszem, de nem azért, mert így nem illeszkedik a kézre, inkább csak azért, mert úgy letéve mutatósabb.

Fotók: Norbert Varga (@Bodeszphoto)

Fonal: Drops Fabel