Hálókötő: Kék és ezüst

Kész, befejezve. Intenzív néhány hét volt, de most vége, azóta már majdnem utolértem magam a munkában, talán lassan levegőt is tudok venni, hogy meséljek.

Persze, nem csak a varrás, bár ilyenkor az is kemény tud lenni, de egy ilyen program fejlesztése is rengeteg időbe, energiába, kutatásba és tanulásba kerül.

De most maradjunk csak a ruhánál. Ez is egy olyan történet, amelyben a múzsa több oldalról támadott. Az egyik az volt, hogy mint 19. századdal (is) foglalkozó hagyományőrző nőként persze, hogy évek óta figyeljük és evidenciában tartjuk a turnűrös ruhákat... Azt hittük, majd Budapest egyesítésének 150. évfordulója lehetőséget ad arra, hogy csináljunk is ilyet, de az elmúlt évben ez a lehetőség nem jött.

Más részről volt jónéhány méterem ebből az ezüstpöttyös kék taftból, amit a szokásos helyemen, az I love Textile-ben vettem, évekkel ezelőtt. Megvettem, mert kék és ezüst, mert pöttyös, mert taft, de sokáig nem tudtam, mit varrnék belőle...

Úgy két évvel ezelőttig, amikor is szembejött velem ő. Na jó, nem kék volt, hanem kékeslila, a mintája is csak messziről látszott pöttyösnek, de szerelem volt első látásra, és igazi inspiráció volt. Elmentettem a képeket és időről időre visszatértem hozzájuk, akkor is, ha a fejemben az járt, hogy az első turnűrös ruhámat könnyű, nyári, csíkos pamutból készítem majd...

De akkor, november vége felé, felmerült a kérdés, csinálnánk-e egy műsort Budapest egyesítéséről, január második felében, de, ha igen, az azt is jelenti, hogy meg kell csinálnunk azokat a ruhákat, amikről évek óta beszélünk. A válasz egybehangzó IGEN volt. De, mivel a program téli volt, mégsem csinálhattam nyári ruhát... Így elsőre a nehezebb fába kellett a fejszémet vágnom.

Időközben hallottatok nyafogni a kreatív blokkról, mesteri halogatásról, de eljött a pont, amikor már nem lehetett tovább kerülgetni a forró kását.

Volt alsóruhám, volt turnűröm, alsószoknyám, már csak maga a ruha hiányzott. Eredetileg a Black Snail szabásmintáját terveztem használni, úgy gondoltam, viszonylag kevés változtatással tudok az inspiráció-ruhához hasonlót kihozni belőle. Kinyomtattam, összeragasztottam, még egy próbadarabot is összevarrtam...

Ami épp annyira jó volt, mint, ahogy vártam (ugyanettől a cégtől származó szabásmintából a mellényemet változtatás nélkül csináltam meg), de az eredmény nem tetszett. Nem tudom pontosan miért, talán a különszabott csípőrész nem az volt, amit elképzeltem. Nem tetszett az ujja sem, egy-egy ujját két teljesen egyforma részből szabták, és az ujja felső középvonalán futó varrás nem az volt, amit a kész ruhán szerettem volna. Megkérdeztem a Black Snail csoportot, posztoltak is néhány, a minta alapján elkészült ruhát, amik egytől egyik csinosak voltak, de nem győztek meg arról, hogy nekem pont ez kell. Ekkor döntöttem úgy, hogy más megoldást keresek. Megnéztem, milyen minták vannak a Truly Victorian választékában, de nem akartam még több pénzt elkölteni szabásmintákra. Utána átlapoztam a Prior Attire Victorian dressmaker könyvet, és alaposan kitanulmányoztam a diagramokat. Megnéztem pár videót (percekig bámultam Lady Rebecca videójának kimerevített képén a világoskék felsőjét, miközben azt próbáltam kitalálni, hogyan is alakul az a derékrész), és átbogarásztam Nora Vaughn könyvét is. Bégül a BS minta felső részét (vagyis a váll és a derékvonal közötti részt alap-szabásminta blokként használtam, és köré rajzoltam. Megvarrtam a próbadarabot, és már sokkal jobban tetszett, aztán szétszedtem, itt-ott igazítottam rajta, majd még egy próbadarab és még egy, és úgy ekkortájt mondtam azt, hogy már nem utálom.

Próbáltam képeket lőni a varrás folyamatáról, de elkapott a "flow" és így a képek eléggé hébe-hóba készültek, de itt vannak, talán mondanak is valamit.

A szétszedett próbadarab darabjait használtam szabásmintának.

A felsőrészt az úgynevezett "flatlining" technikával készítettem, ami azt jelenti, hogy a külső anyagot és a bélést egy anyagként kezelem, hogy ezt könnyebben tehessem, össze kellett fércelnem a két réteget.

A belső varrásokat aláhajtva öltöttem le, a háta hajtás felső szélét szalag takarja el. Ha egy ideje olvasol már, tudod, hogy nekem fontos, hogy egy ruhadarab belülről éppolyan jól nézzen ki, éppolyan gondosan el legyen dolgozva, mint kívülről.

A merevítés házának köpper (vagy danúbia? soha nem tudom melyik melyik, ez a 2 cm széles volt)-szalagot használtam, ezek kézzel vannak bevarrva.

És ekkor jött a meglepetés. Itt volt a pont, amikor fel tudtam próbálni, és.... KICSI volt.

Nem vagyok egészen biztos abban, miért és hogy történt, valószínűleg a próbadarab egy réteg, lágyabb anyagból készült, a végleges darab merevebb taft és a bélése pamutkarton...

Először az egészet elölről akartam kezdeni, de eszembe jutott, hogy az elejére amúgy is díszítést terveztem, és mi van, ha különszabott gomboláspántot teszek rá, és a varrásvonala úgyis eltakarja a dekoráció? Végülis így tettem.

Behúzott gombokat is készítettem. A behúzott díszítés szélét géppel szegtem el, hajszál-keskenyen (van ilyen szó? szerintem nincs... vagy most már van) és kézzel varrtam fel. Használhattam volna a gépet, de nem olyan lett volna.

A szoknyához az alsószoknya szabásmintáját használtam alapnak (ami, amúgy messze túl hosszú volt, több extra piét kellett bele varrnom), szóval ez volt az alap, de megnéztem a Victorian Dressmaker könyv diagrammját, és a Black Snail szoknyamintájának diagramját, és a három keverékéből lett a végleges szoknya mintája. Az egész szoknyát béleltem a már említett flatlining technikával (a szó tükörfordításban "laposbélés-t" jelent, ami, igen, megint rengeteg fércelést jelentett. A bélés az I love Textilből származó függönyanyag lett, ami nagy mértékben pamut, vékony, áttetsző, tehát könnyű, és mégis van egy kis tartása, a mintáját pedig kimondottam megszerettem. Soha senki nem látja majd, hacsak nem mutogatom, de szeretem az ilyen titkokat.

A szoknya kapott zsebeket is, 12 cm-es ferdepánttal szegtem el az alját, felvarrtam rá pár karikát (igazából ringli-alátéteket. A ringliket csomagban veszem, és valahogy mindig marad pár extra alátét). A szoknya hátát hosszabbra hagytam, így kis uszályom is van, de a gyűrűk és két megkötő segítségével fel is húzhatom a szoknyát rövidebbre.

A felső, "fedőszoknyával" azon törtem a fejem, csináljam-e az eredetihez hasonlóan ugyanabból a pöttyös anyagból, mint a teljes ruhát, vagy az már túl sok lenne. Talán, ha bársonyból lenne, kicsit visszafogottabbá tenne a pöttyös ruhát, és egy kis eleganciát kölcsönözne neki. Volt is egy kis darab kék bársonyom (micsoda véletlen, persze, hogy az I love textile-ből, amiről fogalmam sem volt mivé válik majd, de hát KÉK volt és BÁRSONY!

Egy rakás felső-szoknya szabásmintát megnéztem, de egyik sem hasonlított messziről sem az eredetire, így gyakorlatilag a próbababán hajtogattam be, milyen legyen.

Befejezésül ahogy az eredetin is látszik, rojttal és zsinórral díszítettem a felsőrész és a felsőszoknya széleit, és egy rakás nagy masnival azokon a helyeken, ahol az eredetin is voltak.

És itt a teljes ruha.

Egy összehasonlító kép, ami megmutatja, hogy a ruhám nem egy-az egyben másolat, hanem inkább "ispirálta" változat.

Egy közeli a hátáról:

És itt van még néhány, használat közben, miközben mesélek...

"Jöjjenek velem, majd én mesélek arról..."

"Tudják, az úgy volt..."

"Most mondják meg, nem igaz...?"

"Ha annak idején kinéztünk ezen az ablakon, azt láttuk... "

"És az újságok azt írták..."

(Ez meg az arcom, ahogy lassan befejezném a mondandóm, és azon töröm a fejem, mit hagytam ki?)

Csapatunk hölgytagjai, hárman saját-készítésű ruhában.

Sokat tanultam, nemcsak a városegyesítésről, hanem a varrásról is.

Például azt, hogy bíznom kell magamban. Mindig azt mondom, nem szeretek szabásmintát szerkeszteni, de ha valami nem jó, bátran lehet változtatni. Amivel nem azt mondom, hogy a Black Snail szabásmintája nem lett volna jó, hiszen illeszkedett a méretemre, azon nem kellett igazítanom, valószínűleg ha olyan ruhát terveztem volna, a minta alapján hibátlan lett volna. A gond az volt, hogy az én fejemben más volt. Azt, mennyire fontosak a próbadarabok. És a próbadarabok hazudnak. De akkor is fontosak. Újra megtörtént, ami már nem egyszer, főleg a történelmi ruháknál. Hiszen vagy 40 éve varrok, talán több is. Tudom mit csinálok, és mégis, a történelmi ruháknál szinte mindig rácsodálkozom az elkészült darabra... "Jééé, ez TÉNYLEG OLYAN!", és ez hihetetlen örömöt tud okozni.