2021. július 30., péntek

Helló 18. század, 4. rész: A RUHA

Miután minden olyan alapdarabot, ami nélkül az öltözék abszolút nem működne, elkészítettem, nem halogathattam tovább, magát a ruhát. Nem tudom, miért tologattam, végül is csak egy ruha, nemigaz? 

Volt hozzá mintám is, sőt, két különböző mintám volt, amit JP RYAN nevű cég adott ki, és amit a Black Snails. Bár nagyon tetszik a BS minta, valamivel bonyolultabbnak tűnt, így a másikat választottam, és úgy gondoltam, azt a külön mellrészes megoldást megtartom akkorra, amikor már tényleg tudom, mit csinálok. 
A JP Ryan minta egy csomagban csak egy méretet ad, és a fűző-fiaskó után nem igazán voltam biztos a dolgomban. Tipikus amerikai minta módjára a lusta amerikai varróknak készült (ebben a blogbejegyzésben többet olvashattok a témáról), már eleve belerajzolják a varrásszélességeket, és úgy van a papírra felrajzolva, hogy ki is vághatja az ember lánya. Hát én egy Burdákon felnőtt varrónő vagyok, ahol több minta van egymás hegyén-hátán felfektetve, simán hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy a mintákat másolnom kell és kivágnom, ráadásul úgy gondoltam, hogy biztosabban megmarad, ha nem vágom szét, és azért még terveztem használni. Szóval, másol és vág. 
Mivel egy ideje már tudtam, hogy előbb-utóbb meg akarom csinálni ezt a ruhát, amikor csak tudtam, megnéztem pár videót és elolvastam pár blogot arról, hogyan készítik el mások. Tudom, pl. hogy a látszólag egyszerű felsőrész egyik trükkje, hogy az elejét ferde szálirányban szabják. A szabásmintán ugyan láncirányban van bejelölve a szálirány, de mindig is nagy csodálója és hirdetője voltam a ferde szálirányú szabás csodáinak (egyszer kérdezzetek meg a Tövismadarak Ralph atyájának ingéről...) szóval eleve ferde szálirányban raktam fel, a próbadarabot is. 
A első próbadarab a várthoz képest elég jól nézett ki, legalábbis az elején, de ahogy gyanítottam, a háta túl nagy volt. Megpróbáltam ugyan Norbit rávenni, hogy segítsen próbálni, de... legyen elég annyi, hogy hamarabb fúr lyukat a betonfalba, és szerel fel nekem néhány polcot. Tildát nem akartam újra iderángatni (és nem is volt plusz fél napom, hogy megvárjam végezzen a munkájával és ideérjen) szóval magamra maradtam. 
Némi próbálgatás után, és még több vaktában találgatás... hol legyen nagyobb a varrásszél, jol legyen ívesebb?? ...már jobban nézett ki. 
Az elején még jobban. 
Még némi igazgatás után (azért húzom az alját, mert a próbadarabhoz használt anyag vékonyabb, mint a  végleges, és a majdani szoknya súlyával is számolnom kellett)
Az egy segítség, amit ki tudtam csikarni Norbiból, hogy berajzolta a chem... a chemis-nek használt ruha vonalát, és azt, meddig nyúlik ki a tetoválásom a hátam közepén. Az egyik dolog, amin "javítani" akarok, hogy jobban odafigyeljek arra, mennyire takarja el a ruha a tetoválásom. 
Miután többé-kevésbé meggyőződtem arról, nem tudok sokat javítani a szabáson, nekifogtam a szabásnak. Ennek félelmetesnek kellett volna lennie, de nem volt az... nem elég, hogy az anyag nem volt drága, de van belőle legalább még egy ruhára való... szóval lehettem bátor az ollóval. 
A felsőrész összeállításáról nem csináltam túl sok képet, és a mintával érkezett összeállítási útmutatóról sem tudok sokat mondani. Tanult varrónő vagyok, ezernyi ruhát varrtam már. Persze, elolvastam a leírást, megnéztem a videókat, de, ha valami valamelyikben nem volt benne, hát simán megoldottam, legfeljebb némi gondolkodás árán. 
Például itt van a bélés. Az iskolában a modern technológiát tanultuk, ahol az ember elkészíti a külső oldalt, külön a belső oldalt, a SZO-kal szembefordítva körbevarrja, majd kifordítja. Ugyanígy van gyakorlatom a viktoriánusok által használt "flatlining" technikával, ahol a rétegeket egyként kezelik. Nos, ebben a korban egyiket sem csinálták, hanem megcsinálták a külő réteget, és a belsőt, egymásra tették (a fonákoldlat a fonáloldallal szemben, és a széleket behajtva levarrták. (persze, kézzel).
Itt van például egy dolog, amit nem tudtam feladni, a nyakkör megerősítése formára szabott bélelőkkel. Persze, miután belekerült a bélés is, kiderült, hogy teljesen felesleges volt, mivel a behajtott szélek eltakarták a vágott széleket, de ha már ott voltak, nagyon szépen merevítették a nyakkivágás szélét, szóval, az is lehet, hogy szándékosan is így csinálnám, ha újra ezt - vagy hasonló- a ruhát kellene megvarrnom. Ezekben a ruhákban van merevítés, de kívülről persze nem látszik... az én ruhámban a béléshez vannak varrva. 
A derékvonal okozott még fejfájást. Mivel csináltam már viktoriánus darabot, ösztönösen nyúltam volna a szegővel való beszegéshez. Szerintem nincs szebb eldolgozása a széleknek, legyenek azok belső vagy külső szélek. Amellett, hogy szépek, nagyban megkönnyítette volna a dolgomat, ha simán rávarrhatok egy ilyen szegőt a cuccra. Azonban, bármennyire is szerették a viktoriánusok ezt az eldolgozást, a 18. századiak nem használták. Valami mást kellett a felsőrész utolsó szélének eldolgozásához kitalálnom. Hát újra egymás felé fordítva behajtottam a széleket, és kézzel levarrtam őket. 
Miután a test szinte teljesen megvolt, el kellett döntenem, mi legyen a szoknyával. És mit csinál az ember lánya, hajnali ötkor, ha két nap múlva fel akarja venni a ruháját? Arra gondol, milyen jópofa a cartridge pleating (ne kérdezzétek, nem találtam meg magyarul, hogy hívják a technikát), olyan jópofa, csináljuk. A legidőigényesebb, csak kézzel csinálható ráncolást, 4 m 20 centi szoknyabőségen. 

Amikor a FB egyik 18. századi varrócsoportjában mindezt megemlítettem, azonnal jött az egyik okos, mintha nem tudnám, mit csinálok, és nem tudnám, hogy a cartridge pleating, éppúgy, mint a szegős eldolgozás nagyon népszerű volt a viktoriánusoknál, de a megelőző, 18. században nem használták...
Hahhhh, de én felkészültem. Nem is olyan régen futottam bele ebbe a blogbejegyzésbe, amely bizonyítja, hogy igenis használták ezt a módszert. Ráadásul a fő inspirációnak használt ruha, múzeumi oldala... azt mondja... umm, a belga múzeum oldala flamandul ír, de a google fordító a jóbarátunk, amely szerint a ruha derekát "harmonika ráncolással" húzták be, és ezt nem tudom másképp értelmezni, csak cartridge pleatingnek. 


Miután kézivarrással felapplikáltam a szoknyát a ruha derekára, nem maradt már sok minden, letűztem a nyitott szoknya hosszanti szélét, és feltűztem az alját. A Campus Festiválra indultunk, és csak bízni tudtam abban, hogy a 3-as autópálya elég egyenes és sima, hogy tudjak varrni az autóban útközben. 
A francia kapcsokat itthon varrtam fel.  

És nem maradt más hátra, mint összedobni még egy alsószoknyát. Erről nincs se külön leírás, se képek, legyen e ég annyi, hogy a szegélyek, derékrész, és a szoknya aljának oldala kézzel lett levarrva, útközben, és amíg ott voltunk, Norbi húgát születésnapján felköszönteni. 

Nos, elég kíváncsiak vagytok már erre a ruhára? Szeretnétek látni? 
Eredetileg egy külön posztot szántam neki, de már így is túlteljesítettem a havi bejegyzésszámot, ráadásul, azt hiszem, eleget izgattam a blogolvasókat és a FB barátaimat.

Hát tessék. 




Elmondok valamit... régen nem éreztem magam ilyen jól ruhában, legyen az történelmi, vagy modern. Mondtam már, hogy tanult varrónő vagyok, iskolában tanultam ruhákat készíteni. Mégis van valami varázslatos a történelmi ruhákban. Minden alkalommal, amikor ilyet készítek, totál meglepődök: "atyaég, ez tényleg OLYAN! ". Emlékszem a boldogságra, amikor az első krinolinos ruhát összeraktuk, amikor először vettem fel a reneszánsz ruhámat, vagy a reformkorit. Varrónő vagyok, szeretem azt hinni, tudom mit csinálok, és mégis. mégis ott az érzés, hogy "atyaég, ez TÉNYLEG olyan, mint egy viktoriánus/regency/reneszánsz/18.századi/stb ruha. "

(Még nem végeztem ezzel a ruhával és a blogolással, de muszáj dolgoznom is.)
A fázisfotók a telefonommal, a modell-fotókat természetesen Norbert Varga készítette. 

Nincsenek megjegyzések: