2018. február 21., szerda

A zoknifonal esete a kötős ihlettel

A 21. század első évtizedében, amikor már volt Internetünk, kötősként már a nyálam csorgattam a zoknifonalak fölött, de kicsiny országunkban ilyesmit még messze nem lehetett kapni... Volt azonban néhány turkálós, ahol fonalat is árultak, és ezekben a zsákokban itt-ott felbukkant egy-egy kisebb maradék... ezeknek soha nem tudtam ellenállni...mindegy milyen kicsi volt az a gombolyag, én megvettem. Ez a szokásom jóval azután (hmm, a mai napig is) megmaradt, hogy már több helyen lehetett zoknifonalat vásárolni. Jópár zoknit, sapkát, kesztyűt kötöttem, néha összekombináltam ezeket a darabkákat, de ez meg sem látszott az egyre növekvő mennyiségen...Emlékeztek erre a képre? és ez csak az egyik doboz, van egy másik legalább ekkora dobozom a mintás a maradék zoknifonalaknak, és akkor nem beszéltünk a teljes gombolyagokról, meg azokról a dobozokról, amikbe az egyszínűeket szortíroztam szét...
Már régóta tetszettek azok a nagyon színes kötött cuccok, amik olyan maradékokból készültek, amikből nekem is tonnányi van... például ez a pulcsi, vagy ez a zokni...a fejemben több ilyen terv is volt, de... jajj, de...
Kicsit több, mint egy éve a kötős ihletem eltünedezett egyre ijesztőbb mértékben. Nehéz ezt elismernem, részben mert.... mert csak. Pontosan tudom, hogy mikor kezdődött, mi váltotta ki, még akkor is, ha soha nem fogom pontosan megtudni miért. Mindenesetre alaposan megkérdőjeleztem magamban egy csomó mindent, amit meg azért utáltam, mert valószínűleg pont ez volt a másik fél célja.... mindenesetre egyre kevésbé éreztem úgy, hogy kötni akarnék. Boldogan ugrottam fejest a hagyományőrzésbe, és a velejáró varrásba, meg a csipkeverésbe... részben azért is, hogy elterelje a figyelmemet arról a rengeteg fonalról, ami körülvesz, ami helyet foglal a lakásomban..egyre növekvő csüggedéssel néztem a dobozaimat... a fonalakat még mindig szerettem. Sőt a kötést is szerettem, mégis.... nem tudtam felszítani a lelkesedést.... Kimondottan örültem Dóri kérésének a 17. századi harisnyával kapcsolatban, mert megígértem, és muszáj volt megcsinálni.... egészen addig, amíg egy képbe botlottam a Facebookon, amin egy maradék zoknifonalakból készült nyakmelegítő volt. A kép szíven ütött, újra. és újra visszatértem hozzá, már éppen képernyővédőnek akartam beállítani,amikor felnéztem a fonalasdobozokra...Felkeltem lepakoltam, és elkezdtem kiszedegetni azokat a kisebb-nagyobb gombócokat..majd ugyanezekből kisebb-nagyobb kupacok jelentek meg az ágyam sarkán, a szófán, a táskáimban... és egyszercsak kötni kezdtem.

 Annyira egyszerű volt...annyira semmi, csak sima szemek körbe-körbe...
Amikor az egyik maradék elfogyott, csak hozzákötöttem a következőt, és folytattam a kötést. Amikor nagyjából olyan hosszú lett, mint az a nyakmelegítő, amit vetem (igen, van olyan kötött nyakmelegítőm, amit vettem... ugyan turkálóban, de akkor is...)... Mindenesetre, amikor olya hosszú lett, kitchener öltésekkel összevarrtam, és kissé kiblokkoltam. Ennyi.

Totál odavoltam érte, olyannyira, hogy rögtön nekifogtam egy másiknak, és azóta is vannak kisebb-nagyobb fonalkupacok a lakásban erre-arra.

Hihetetlen, hogy valami ennyire egyszerű így meg tudott fogni. Talán ez rángat ki a gödörből.

2018. február 20., kedd

Már megint...

azt mondta nekem valaki.... akarom mondani, hirtelenjében az elmúlt két hétben többször is felmerült beszélgetésben, hogy kedves beszélgetőtársam mennyire kedvelte a blogomat és milyen kár, hogy nem írom már... pedig én írom, legalábbis a fejemben mindig ott van, hogy erről vagy arról kellene írni... Sőt, amióta olyan telefonom van, ami elég jó képeket készít, fotóm is van egy csomó mindenről...
Persze eredetileg egy általános mindent bele crafty (khm... molyolós, kézimunkás???) blognak indult, amiből elég erőteljesen kötős blog lett, ami elég bizonytalan léptekkel ugyan, de visszafordult, és tett néhány lépést a mindent bele varrós-szövős-fonós-hímzős-történelmiruhás-hagyományőrzős-táncos-színjátszós-sütős-csipkézős-neadjistenutazós-akármégöltözködős-megamimégeszembe jutt blog legyen, de aztán kicsit elbizonytalanodtam....
De ez az én blogom, és mint olyan, pont arról szólhat amiről én akarom, például a fentiekről is.... vagy nem, de ez majd kiderül... Most pl itt egy kép arról, hogy újra elővettük a nagyollót, és kemény fába, vagyis komoly feladatokba vágtuk...