A Lila Ruhás Nö

Már meséltem, hogy néhány beszélgetés, és hosszabb fontolgatás után a múzeum (a Nemzeti Galéria) arra kért, hogy két festményről készítsek el ruhát. A múlt héten megmutattam az egyiket, ami középkori ruha volt, ezen a héten hozom, ami sokkal nagyobb feladat volt, a Lila Ruhás Nő. A festmény mindig is ellentétes reakciókat váltott ki emberekből, sokan istenítik a magyar Mona Lisa-ként, mások több okból kritizálják, többek közt azért, mert nem a szabadban, hanem műteremben készült. A modell a festő felesége, aki gyermeket várt a modellkedés idején, és egyre kényelmetlenül érezte magát, többek közt azért, mert a ruha, amit magának varrt egyre szűkebb volt rá.   

Attól a pillanattól kezdve, hogy felmerült ez a ruha elkezdtem a megfelelő árnyalatú lila taftot keresni, ami nem könnyű feladat, mert ugyan sok kép van a festményről az interneten, ahányat megnyitunk, a lila annyi különböző árnyalatúnak látszik. 

Három lehetséges anyagot találtam, a múzeum emberei kiválasztottak egyet azonban mire az előleg megérkezett már nem volt a boltban elég, így elölről kellett kezdenem a keresést. Addigra a határidő ijesztően közeledett, már nem csak a színt és az árat, hanem a szállítási időt is figyelembe kellett venni. Végül két helyen találtam megfelelő színűnek látszó lehetőséget: egyet Lengyelországban egyet Pécsen. A múzeum a lengyelt választotta. Remek, ők fizetnek, én meg azt szerettem volna, ha teljesen elégedettek, így megrendeltem a lengyel taftot. 

Addigra minden alsónemű elkészült hozzá (valójában már azelőtt elkészültek, hogy az elleg megérkezett volna... nos, beszéljünk inkább a riháról, és ne a határidőkről, mert akármilyen óvatosan adom meg az árajánlatban, végül az előleg akkor érkezik meg, amikor megérkezik, a határidő meg az ami, és a végén mindig kapkodás van... Mindenesetre...), és a középkori ruhán dolgoztam, amikor megérkezett a csomag Lengyelországból. És, amikor kinyitottam, majdnem elsírtam magam. 

Nemcsak azért mert nem egyméteres hanem félméteres egységekben adják az anyagot, így a végén az ár dupla (ami a kisebbik baj), az anyagmennyiség meg a fele annak, ami kellene (igen, az info ott van az oldalon, de elég gondosan elrejtve, akkor találod meg, ha keresed, és én annak örültem, hogy van lila taft, és nem figyeltem eléggé). Ugyanakkor az a tény, hogy a taft "shot" ("changeable" magyarul sanzsán, ami azt jelenti hogy a szövésnél az egyik fonal, a lánc fonal egy színű (mondjuk ebben az esetben lila), a vetülékfonal pedig egy másik színű (ebben az esetben piros). Mindennek az eredménye egy olyan anyag, ami az egyik irányból nézve tökéletes, "olyan" lila, viszont minden más szögből PIROS. 

Miközben tátott szájjal hápogva bámultam az anyagot és próbáltam meggyőzni magam arról, hogy működhet, és a másik adag még ideérhet időben, a telefonomon felvillant egy messenger értesítés. 

Ugye mondtam, hogy hónapok óta kerestem a megfelelő színű taftot, és ebbe a keresésbe beletartozott az, hogy minden egyes I Love Textil boltban halálra szekáltam az eladókat, hogy szerezzenek nekem lila taftot. Mostanra már elég jól ismernek engem is, és hagyományőrző barátainkat is, tudják, mik azok az anyagok, amiket keresünk. A messenger üzenet Csabától jött a József körúti üzletből "Szia, szereztem lila taftot, még keresed?" IGEN! Igen, igen! Seperc alatt rohantam az üzletbe, vettem egy csomót belőle, összeszedtem a még itthon talált lila anyagogat (ebben a bejegyzésben láthatjátok), felvittem a múzeumba őket, és megkértem a múzeum dolgozóit, hogy nézzék meg a festmény mellett és válasszák ki, melyikből készüljön a ruha. Végül azt választották, amelyik az utolsó pillanatban érkezett az I LOve Textilből. 

Végre megvolt a szükséges anyag, az alsóruhák készen, varrhattam. A lila taft valamivel vékonyabb volt, mint szerettem volna, de egy mésik, ritka szövésű, de merev anyaggal béleltem (ugyanúgy, mint a saját turnűrös ruhámat), de ez egy csomó férceléssel járt.  

A szoknyára közel 30 méternyi csipkét varrtam fel, az alsó szélét pedig széles ferdepánttal hajtottam fel. 

Megint a szokásos dolog történt, vagyis mire a varráshoz jutottam, a határidő szoros volt, közben nem volt idő a fotózásra, de pár képet azért lőttünk, amikor elkészült.

A szoknyán van uszály, de belülről néhány zsinór és karika segítségével fel lehet húzni (ugyanúgy, mint az én turnűrös ruhámon), hogy ne kelljen vele feltörölni a padlót. 

Bár a fesrményen nem látszik egyértelműen, egy kötény-szerű felső szoknya is készült, mert ezekhez a ruhákhoz általában viseltek ilyet.

Ezek után a kabátnak álltam neki. Azt hittem könnyű dolgom lesz, hiszen tavaly már kidolgoztam egy szabást, amivel elégedett voltam. Csak előkeresem a próbadarabot és a szabásmintákat, és ráigazítom a kölcsönkapott M/38 -as próbababára. De akármennyire kerestem, nem találtam meg. Áttúrtam 9 évnyi történelmi ruha szabásmintát, próbadarabot, módosított mintát, de hiába. Gyors megoldást kellett keresnem. A Truly Victorian mintáihoz fordultam, Ugyan nincs nekik az a stílus, amit terveztem, de volt egy, amit kiindulásnak használhattam. 

Csak alapnak használtam, kihagytam a fodros szoknya-szerű részt, és körben adtam az aljához peplum-szerű részeket és pár próbadarab után már kezdett az én ruhám felsőjéhez hasonlítani. 

A belső kényszer bennem, hogy egy ruha belsejének is szépen kell kinéznie persze elkapott, így rengeteg kézivarrés lett a vége, a sélek levarrása, a merevítők hzának bevarrása, a behúzott csipkeszegély felvarrása, és egyebek.. 

És a ruha elkészült.

Az utolsó feladat a fodros kézelő volt, ami az ujja széle al gombolva van, hogy ki lehessen venni, ha mosni kell. 

Amikor minden elkészült, étsétáltam a közeli bútorboltba, vettem fém, rugós, csíptetős vállvát és ruhazsákot. összepakoltam mindent és elvittem a múzeumba. 

Ott eltöltöttem némi időt a lányokkal, megmutattam minden darabot, segítettem felöltözni egyiküknek, hogy tudják, mit milyen sorrendben és hogyan kell felvenni. Amikor minden rajta volt, azonnal le akart szaladni a festményhez, hogy lőjünk pár fényképet, hát ezt tettük.

Sok munka volt, és nem egyszerű, de a végén büszke voltam az ekészült darabra. 

Többektől is kaptam segtséget, Katalintól, aki kölcsönadta a szabóbabát, Legyesi Csaba az I Love Textiltől, akitől az utolsó pillanatban sikerült beszereznem a mefelelő színű taftot, Chirstopher, aki a csomagokat szedte össze, Gizus, aki a szabásminta beszerzésében segített, Norbert, aki elvitt a próbababáért és végig szurkolt és lelkesített, akkor is, amikor a rossz színárnyalat, vagy a sajgó kezem miatt sírva fakadtam, és hajnali 2 órakor helyet készített és fotózta az elkészült ruhát.