Heti HV

Pár nappal karácsony előtt szembejött velem egy youtube video a "Love Actually film által elkövetett bűnök"-ről. Az utóbbi időben divatos lett utálni ezt a filmet. Az angolul tudüknak elég bemásolni a "Why people hate the movie Love Actually?" ("Miért utálják a Love Actually filmet"?) a google keresőbe, és rengeteg cikket, blogbejegyzést, reddit beszélgetést és még ki tudja mit dob fel a témáról. 

Emlékszem, amikor bemutatták a filmet, a barátnőmmel láttam a moziban, akkor is szerettem és azóta is szeretem. 

Tökéletes film? Nem az. Látszik rajta az idő? bizonyos szempontból. Ma is ugyanilyen sikeres lenne? Valószínűleg nem. 

A helyzet az, hogy nem hiszem, hogy egy huszonegypár évvel ezelőtt készült filmet mai szempontjaink szerint kellene megítélnünk. Ugyanúgy, ahogy nem kellene a több tíz, vagy akár több száz évvel ezelőtt írt könyveket mai értékeink szerint megítélni. Másképp gondolkodunk a rabszolgaságról, mint akkoriban tették, amikor az Elfújta a Szél íródott? Naná. Kevésbé lesz ettől a könyv jó? Nem. Másképp gondolkodunk a nők életéről és életcéljáról, mint 1800 körül tették, amikor Jane Austen írta a könyveit? Naná. Ettől a könyvei kevésbé jók és értékesek? Nem. 

Az élet más volt, az emberek másképp gondolkodtak, és attól, hogy azt gondoljuk ezek a gondolatok borzalmasak, és megpróbáljuk utálni / eltörölni / nem bezsélni róluk, még nem lesznek megnemtörténtek. 

Ráadásul azt gondolom, hogy sokan, akik utálják ezt a filmet, egyszerűen nem értik. Utálják, hogy Alan Rickman karaktere megcsalja Emma Thompson karakterét, hogy egy másik karakter belezúgott a legjobb barátja feleségébe, stb. 

Ha egy filmben tökéletes embereket, tökéletes kapcsolatokat, tökéletes szerelmet mutatunk be, akkor miről is szól? Akkor minek az egész? 

Az emberek, kapcsolatol nem tökéletes. A szerelem igazából nem tökéletes. 

Az emberek megbántják egymást. Megcsalják egymást. Olyanba szeretnek bele, akibe nem kellene. Az emberek megszállottan rajonganak azokért, akikbe szerelmesnek gondolják magukat. Az emberek olyanokba zúgnak bele, akik nem szeretik őket, vagy olyanokba, akikkel nem tudnak beszélni sem.  Mindenféle szerelem létezik a világon. Fájdalmas szerelem is.  Hugh Grant ezt mondta erről a filmről (hogy igazából a szerelem fájdalmáról szól, arról, ahogy Laura Linney karakterének fáj, ahogy Emma Thompson karakterének fáj, ahogy a dobolós kissrácnak fáj), és tetszik ez a vélemény, bár szerintem inkább arról szól, hogy sokféle szerelem van. Nem tökéletes szerelem/szeretet és tökéletlen, nem hibátlan emberek. 

A kritizálók panaszkodnak arról is, hogy bizonyos helyzetek nem hihetőek. Egy kiskölyök 5 hét alatt megtanul dobolni? Az özvegy apuka Claudia Schifferbe botlik a repülőtéren? A miniszterelnök bekopogtat? 

Ugyan már, azért ez mégiscsak egy karácsonyi film! Az angolban létezik egy kifejezés a "willing suspension of disbelief", amit gyakran fordítanak "a hitetlenség önkétes felfüggesztésének", én inkább azt mondanám hogy "elengedjük a valósághoz való görcsös ragaszkodásunkat", ahogy akkor tesszük, amikor nem kérdőjelezzük meg, hogy vannak-e sárkányok. Elhisszük, hogy Neo simán elhajol egy felé repülő golyó elől? Ha tudatosan végiggondoljuk, persze, hogy nem. Ettől még jó film lesz belőle? Igen. 

Vannak remek pillanatok a filmen, amik ma már klasszikusnak számítanak: Ahogy Emma Thompson elsírja magát, majd megigazítja az ágyat, Hugh Grant tánca, Colin Firth a tóban (ami azt hiszem elég finom visszautalás CF klasszikus tavas jelenetére a Büszkeség s Balítéletben), és folytathatnám.

Kedvelem ezt a filmet, szívesen nézem, miközben az utolsó karácsonyi ajándékokat kötöm, vagy éppen gombot varrok fel a karácsony utáni napok fellépéseire készült ruhámra. 

Ha olyasvalaki vagy, aki szereti a régi dolgokat (különösen a művészetet) a mai nézeteink szerint megírtélni, vagy azért utál filmeket, mert nem tökéletes emberek vannak benne, vagy azért, mert művészi túlzásokkal operál, van egy tökéletes megoldás: ne nézzék. Ma már könnyebben elkerülhető, mint egyes karácsonyi dalok.

Mi, többiek, meg élvezzük a tökéletlenségét.