Mi köze a korcsolyázásnak a fűzőkhöz?

Egy nagy esés, ház az. Ha emlékeztek, elmentünk korcsolyázni századfordulós ruhában...

Abban a rövid bejegyzésben nem meséltem el, hgy akkor délután kétszer is elestem. Igen a jég csúszós, én meg kijöttem a gyakorlatból. Az első nem volt olyan rossz, de másodikra nagyobbat estem. A karom és a vállam hetekig fájt, de azért rendesen volt rajtam védőöltözet (csukló és térdvédő, a ruha alatt nem látszottak, és amúgy is a kezemre nagyobb szükségem van, mint amennyire a történelmi hűség miatt aggódom.. )

Azonban, amikor hazamentem és levetkőztem, rögtön megtudtam, mi történik a fűzőkapoccsal ha ekkorát esik benne az ember. 

Pontosan ez. A kapcsot tartó varrás cérnája elszakadt, és semmi sem tartotta a helyén a fémkapcsot. Gondolkodtam a javításon, de az túl sok munka lett volna, ahhoz képest, mennyi egy új fűző megvarrása, pláne úgy, hogy az a fűző már elég nagy volt rám.

Hónapokig, az olyan rendezvényeken, ahol ezt a típusú fűzőt kellett viselnem azt az eggyel nagyobbat vettem fel, amit még akkor varrtam, amikor többet nyomtam a mérlegen, mint tavaly tavasszal (látjátok, ezért is kellett a fogyásról beszélnem, mert elég gyakran felbukkan), az elszakadt fűzőt meg annak a bemutatására használtam, hogy igen, mindenféle sportot lehet fűzőben űzni, és a fűző lehet, hogy feldobja a bakancsot, de a viselője nem. 

A viselt túl nagy fűzőt meg annak a bemutatására hoztam fel példának, hogy az embernek nem muszáj szorosra fűzni, ahhoz, hogy a feladatait ellássa (elsődleges feladata nem a karcsúsítás - tudom, ígértem egy hosszabb bejegyzést a fűzőkről, majd az is jön). 

De azóta még többet fogytam, és már nem halogathattam a megfelelő méretű fűző varrását. 

Először is döntést kellett hoznom: a fűzőkapcsok se nem olcsók, se nem könnyen elérhetőek itthon. Igen, lehet külföldről rendelni, de az drága. Budapesten egy helyen lehet kapni kétfélét, az egyik vékony egyenes (nem túl masszív), a másik a "kanalas" típus, ami lefelé szélesedik. Ez a típus az 1860-as évekre nem feltétlenül korhű, úgy 15-20 évvel később jött igazán divatba, de ez az, ami elérhetp, bár így is drágák. 

El kellett hát döntenem, hogy veszek egy új kapcsot, vagy a régi, elszakadt fűzőből kibontom, és újra felhasználom a fémet. 

Aztán arra gondoltam, ha már lúd, legyen kövér, és minden fémet, merevítőt kibontottam a régi fűzőből és újrahasználtam. 

Nahát, nemcsak készítettem képet a varrásról, hanem meg is találtam őket, hurrá.

Uupsz, ezek nem azok a képek, ezeket a lila a ruha alá készített űzőről lőttem, de a szabás és a technika ugyanaz. 

A Redthreaded 1860 szabásmintájának titka, hogy viszonylag kevés darabból készül. A nagyobb eleje darabot ferde szálirányba kell kiszabni, ez segít, hogy alkalmazkodjon a testhez, a csípő-betét formája pedig kihangyúlyozza a csípő ívét. 

Ezt a fűzőt szeptember végén, október elején varrtam, és bár azóta már nem fogytam sokat, most már teljesen összeért hátul, a fűzésnél. Most ismét be tudom mutatni, mennyire nem igaz a "fűzőben levegőt sem lehet venni" tétel, vagy varrok egy újat. 

Heti Mintamustra

Ezen a héten nem egy mintát hozok, hanem egy egész könyvet, és a könyvvel egy tervezőt. Miután hangosan kimondtam egy tervezőről, hogy nem különösebben vonzanak a mintái, többen is kérdezték tőlem, hogy akkor kik azok a tervezők, akiket kedvelek, sőt, akiket nagyra tartok.

Így engedjétek meg, hogy felhívjam a figyelmeteket Kate Daviesre, Azóta követem, amióta Internetem van, és mindig is tetszettek a mintái. 

A baglyos pulcsiját háromszor is megkötöttem, a Peerie Flowers és a Sheepheid sapkáját többször is, és még sok mást.  

Igen, a mintái kimondottan színesek, és a fotók mindig csodásak, és még az "egyszerűbb" darabjaiban os van valami plusz, valami érdekes. 

Több könyve is megvan, és a Yokes  a kedvencem. A könyvből legalább három mintához van itthon fonalam, és a könyvben levő összeset el tudom képzelni a ruhatáramban. 

Ha egyetlen apró kifogásom lehet, akkor az az, hogy Kate az alulról fölfelé haladó módszert kedveli még a kerek/raglán vállas feésőkhöz is, de azért ezzel tudok élni.

A hízásról és a fogyásról

Ok, ok, tudom, hónapokkal ezelőtt ígértem, hogy mesélek arról, hogyan híztam meg, és hogyan fogytam le -valamennyit. Próbáltam, igyekeztem írni róla. Kísérleteztem a rövid változattal, ilyen képekkel: 

Aztán írtam egy igen hosszú változatot, de arról meg úgy gondoltam, hogy túl sokat mond, és azon törtem a fejem, érdekel-e valakit. 

Nem akarom teljesen kikerülni a témát, nem csak azért, mert látszik a képeken, hanem mert olyan következményei is vannak, mint az, hogy kiveszek egy szoknyát a szekrényemből, és leesik rólam, vagy újra kell varrnom a történelmi ruháimat vagy újat kell varrnom belőlük, mert a régiek lógnak rajtam. Ráadásul, nem fogom tudni kikerülni az olyan mondatokat, mint a "ezt még akkor kezdtem, amikor xx kilóval nehezebb voltam".

2023 - 2024 -2025

Vég egy kompromisszum mellett döntöttem... megírtam a hosszú változatot, de majdnemhogy elrejtettem egy külön oldalon, és va igazán kíváncsi rá valaki, akkor erre a linkre kell kattintania, hogy elolvassa. Ott nem lehet megjegyzéseket tenni, ha hozzászólnál ez alatt a bejegyzés alatt teheted. 

. 

Ha nem érdekel az egész, felejtsd el, lapozz, gyere vissza holnap, amikor is visszatérünk a szokásos programhoz.

Rövid Comment

Csak egy kép, és a "no comment" helyett, mivel sohasem tudom befogni, egy rövid megjegyzés.

Amiben ezen a héten meglátjuk, mi történik, amikor nem találok itthon olyan bélést, ami *pont jó*, és a méteráru boltban Black Friday akció van. Uupszie. 

Kiegészítők: Mini kalapocska

 A Lila Ruhás Nő festményen annyi látszik, hogy a modell fején VALAMI  van, és ez a valami lila és fekete, de ennél sokkal több nem látszik.

Könnyen lehet, hogy ez a lila valami esetleg egy főkötő-szerűség, de a ruhához, a ruhát használókat és a ruha használati célját (múzeumi rendezvényeken, múzeum-pedagógiai foglalkozásokon) olyan megoldást kerestem, amit könnyen tudnak használni. 

Így készült ez a kis csatra rögzített lila kalapocska. 

Az alap kínából érkezett, a díszítéshez az anyag maradékát, a ruhához használt csipkéből kis darabot és lila tollakat használtam. 

A Lila Ruhás Nö

Már meséltem, hogy néhány beszélgetés, és hosszabb fontolgatás után a múzeum (a Nemzeti Galéria) arra kért, hogy két festményről készítsek el ruhát. A múlt héten megmutattam az egyiket, ami középkori ruha volt, ezen a héten hozom, ami sokkal nagyobb feladat volt, a Lila Ruhás Nő. A festmény mindig is ellentétes reakciókat váltott ki emberekből, sokan istenítik a magyar Mona Lisa-ként, mások több okból kritizálják, többek közt azért, mert nem a szabadban, hanem műteremben készült. A modell a festő felesége, aki gyermeket várt a modellkedés idején, és egyre kényelmetlenül érezte magát, többek közt azért, mert a ruha, amit magának varrt egyre szűkebb volt rá.   

Attól a pillanattól kezdve, hogy felmerült ez a ruha elkezdtem a megfelelő árnyalatú lila taftot keresni, ami nem könnyű feladat, mert ugyan sok kép van a festményről az interneten, ahányat megnyitunk, a lila annyi különböző árnyalatúnak látszik. 

Három lehetséges anyagot találtam, a múzeum emberei kiválasztottak egyet azonban mire az előleg megérkezett már nem volt a boltban elég, így elölről kellett kezdenem a keresést. Addigra a határidő ijesztően közeledett, már nem csak a színt és az árat, hanem a szállítási időt is figyelembe kellett venni. Végül két helyen találtam megfelelő színűnek látszó lehetőséget: egyet Lengyelországban egyet Pécsen. A múzeum a lengyelt választotta. Remek, ők fizetnek, én meg azt szerettem volna, ha teljesen elégedettek, így megrendeltem a lengyel taftot. 

Addigra minden alsónemű elkészült hozzá (valójában már azelőtt elkészültek, hogy az elleg megérkezett volna... nos, beszéljünk inkább a riháról, és ne a határidőkről, mert akármilyen óvatosan adom meg az árajánlatban, végül az előleg akkor érkezik meg, amikor megérkezik, a határidő meg az ami, és a végén mindig kapkodás van... Mindenesetre...), és a középkori ruhán dolgoztam, amikor megérkezett a csomag Lengyelországból. És, amikor kinyitottam, majdnem elsírtam magam. 

Nemcsak azért mert nem egyméteres hanem félméteres egységekben adják az anyagot, így a végén az ár dupla (ami a kisebbik baj), az anyagmennyiség meg a fele annak, ami kellene (igen, az info ott van az oldalon, de elég gondosan elrejtve, akkor találod meg, ha keresed, és én annak örültem, hogy van lila taft, és nem figyeltem eléggé). Ugyanakkor az a tény, hogy a taft "shot" ("changeable" magyarul sanzsán, ami azt jelenti hogy a szövésnél az egyik fonal, a lánc fonal egy színű (mondjuk ebben az esetben lila), a vetülékfonal pedig egy másik színű (ebben az esetben piros). Mindennek az eredménye egy olyan anyag, ami az egyik irányból nézve tökéletes, "olyan" lila, viszont minden más szögből PIROS. 

Miközben tátott szájjal hápogva bámultam az anyagot és próbáltam meggyőzni magam arról, hogy működhet, és a másik adag még ideérhet időben, a telefonomon felvillant egy messenger értesítés. 

Ugye mondtam, hogy hónapok óta kerestem a megfelelő színű taftot, és ebbe a keresésbe beletartozott az, hogy minden egyes I Love Textil boltban halálra szekáltam az eladókat, hogy szerezzenek nekem lila taftot. Mostanra már elég jól ismernek engem is, és hagyományőrző barátainkat is, tudják, mik azok az anyagok, amiket keresünk. A messenger üzenet Csabától jött a József körúti üzletből "Szia, szereztem lila taftot, még keresed?" IGEN! Igen, igen! Seperc alatt rohantam az üzletbe, vettem egy csomót belőle, összeszedtem a még itthon talált lila anyagogat (ebben a bejegyzésben láthatjátok), felvittem a múzeumba őket, és megkértem a múzeum dolgozóit, hogy nézzék meg a festmény mellett és válasszák ki, melyikből készüljön a ruha. Végül azt választották, amelyik az utolsó pillanatban érkezett az I LOve Textilből. 

Végre megvolt a szükséges anyag, az alsóruhák készen, varrhattam. A lila taft valamivel vékonyabb volt, mint szerettem volna, de egy mésik, ritka szövésű, de merev anyaggal béleltem (ugyanúgy, mint a saját turnűrös ruhámat), de ez egy csomó férceléssel járt.  

A szoknyára közel 30 méternyi csipkét varrtam fel, az alsó szélét pedig széles ferdepánttal hajtottam fel. 

Megint a szokásos dolog történt, vagyis mire a varráshoz jutottam, a határidő szoros volt, közben nem volt idő a fotózásra, de pár képet azért lőttünk, amikor elkészült.

A szoknyán van uszály, de belülről néhány zsinór és karika segítségével fel lehet húzni (ugyanúgy, mint az én turnűrös ruhámon), hogy ne kelljen vele feltörölni a padlót. 

Bár a fesrményen nem látszik egyértelműen, egy kötény-szerű felső szoknya is készült, mert ezekhez a ruhákhoz általában viseltek ilyet.

Ezek után a kabátnak álltam neki. Azt hittem könnyű dolgom lesz, hiszen tavaly már kidolgoztam egy szabást, amivel elégedett voltam. Csak előkeresem a próbadarabot és a szabásmintákat, és ráigazítom a kölcsönkapott M/38 -as próbababára. De akármennyire kerestem, nem találtam meg. Áttúrtam 9 évnyi történelmi ruha szabásmintát, próbadarabot, módosított mintát, de hiába. Gyors megoldást kellett keresnem. A Truly Victorian mintáihoz fordultam, Ugyan nincs nekik az a stílus, amit terveztem, de volt egy, amit kiindulásnak használhattam. 

Csak alapnak használtam, kihagytam a fodros szoknya-szerű részt, és körben adtam az aljához peplum-szerű részeket és pár próbadarab után már kezdett az én ruhám felsőjéhez hasonlítani. 

A belső kényszer bennem, hogy egy ruha belsejének is szépen kell kinéznie persze elkapott, így rengeteg kézivarrés lett a vége, a sélek levarrása, a merevítők hzának bevarrása, a behúzott csipkeszegély felvarrása, és egyebek.. 

És a ruha elkészült.

Az utolsó feladat a fodros kézelő volt, ami az ujja széle al gombolva van, hogy ki lehessen venni, ha mosni kell. 

Amikor minden elkészült, étsétáltam a közeli bútorboltba, vettem fém, rugós, csíptetős vállvát és ruhazsákot. összepakoltam mindent és elvittem a múzeumba. 

Ott eltöltöttem némi időt a lányokkal, megmutattam minden darabot, segítettem felöltözni egyiküknek, hogy tudják, mit milyen sorrendben és hogyan kell felvenni. Amikor minden rajta volt, azonnal le akart szaladni a festményhez, hogy lőjünk pár fényképet, hát ezt tettük.

Sok munka volt, és nem egyszerű, de a végén büszke voltam az ekészült darabra. 

Többektől is kaptam segtséget, Katalintól, aki kölcsönadta a szabóbabát, Legyesi Csaba az I Love Textiltől, akitől az utolsó pillanatban sikerült beszereznem a mefelelő színű taftot, Chirstopher, aki a csomagokat szedte össze, Gizus, aki a szabásminta beszerzésében segített, Norbert, aki elvitt a próbababáért és végig szurkolt és lelkesített, akkor is, amikor a rossz színárnyalat, vagy a sajgó kezem miatt sírva fakadtam, és hajnali 2 órakor helyet készített és fotózta az elkészült ruhát.

Heti HV

 Vagyis Határozott Vélemény.

Ami a héten az, hogy úgy tánik, elfelejtettük magának a szónal a jelentését. 

Manapság az embernek nem lehet véleménye. Például hangot adtam a véleményemnek, hogy egy bizonyos tervező darabjait nem kedvelem, és istenem, kaptam érte hideget, meleget. Voltam nőgyűlölő, gyűlölködő, rasszista, egy sikeres nőt sárba akarok tiporni és még egy sor más dolog. 

Az, hogy nem kedveljük valakinek a minkáját (ízlését) nem azt jelnti hogy gyűlöljük (vagy épp utáljuk). Nem, nem utálom, még csak nem is irigylem a sikerét. 

Van az a mondás arról, hogy egyetértünk abban, hogy nem értünk egyet, egyetértünk abban, hogy eltér az ízlésünk, a véleményünk, anélkül, hogy leüvöltenénk egymás fejét. 

Nem igazán tudom, honnan jön ez az egész, de a "cancel culture" (vagyis az eltörlés kultúrája) szerintem inkább csak tünete a dolognak, amikor is már azért is el akarunk törölni embereket, mert ki merik mondani a véleményüket. Hol van manapság a szólás szabadsága, a gondolkodás szabadsága?