Mesterségek Ünnepe

Napok óta készülök írni erről a pár napról, de nem megy. Nem tudom miért, talán mert ha leírom, akkor befejezetté válik, végleg elmúlttá talán... 

A Mesterségek Ünnepe mindig is közel állt a szívemhez. Amikor két évvel ezelőtt résztvevőként voltam kaptam meghívást, egy régi álom vált valóra, de sajnos, bármennyire élveztem és szerettem, az emberi irigységnek, féltékenységnek nincs határa, és a történetnek nem lett szép vége. Olyannyira, hogy megfogadtam résztvevőként soha többet, ha egyáltalán, csak és kizárólag látogatógént megyek ki. A seb sokáig fájt, tavaly a szemfülesek hiányolták is az augusztus 20-a körüli bejegyzést.

Így, amikor az idén kedves ismerőstől kaptam meghívást az első reakcióm határozott "nem" volt. Nem szeretnék még egy barátot elveszíteni, nem szeretném végleg meggyűlölni, ezt a számomra oly kedves rendezvényt. Komoly meggyőzésre volt szükség, amelyben sokat segített, hogy a Szolnoki Kézműves Kör vezetőjét, Deák Pétert őszintén tisztelem.

Néhány éve ismerkedtünk meg, amikor a Mesterségek Ünnepén, ez a magas, komoly szakállas, szemüveges ember ült egy hatalmas szövőszék mellett, és az én izgága, figyelemzavaros fiam szemrebbenés nélkül belemászott az ölébe, majd órákon keresztül szőttek együtt, és páncélos autóval sem lehetett volna elvontatni onnan. Azóta néhány havonta írunk vagy beszélünk, évente egyszer kétszer találkozunk, de mégis minden alkalommal olyan érzésem van, mintha gyerekkorom óta ismernénk egymást, mintha a tanárom lett volna, vagy valami ilyesmi. Igaz, hogy abban a városban dolgozik gyerekvárosi gyerekekkel, ahol én felnőttem, de bármilyen hihetetlen, nem találkoztunk annak idején. 

Lényeg a lényeg, hogy legutóbbi telefonbeszélgetésünkkor említette, hogy az idén "gyerekeket" nem hoz a vásárba, csak felnőtteket, van még hely is náluk, egy fonós bemutató meg jól jönne, lenne-e kedvem...

Így az utolsó pillanatban nagy hajrával rendeltem fonalat és gyapjút, néhány napon és éjszakán át ázott bárány, festék, és ecetszag úszott a lakásban. 

Mivel annyira az utolsó pillanatban dőlt el, hogy mégis megyek, igazán nem volt időm felkészülni arra, hogy a tálalás megfelelő módját kidolgozzam, a srácok megoldották a kérdést :-)

Az egészben az volt a legjobb, hogy úgy indultam neki, hogy ha öt napig lelkiismeret-furdalás nélkül fonhatok naphosszat, és semmi más nem történik már jó vagyok. És persze fontam, pergettem az orsót öt napig, azzal a tudattal, hogy csak ez a dolgom most, sok-sok más is történt, és itt a töredékét sem fogom tudni, vagy akarom leírni. Mindenesetre hálás vagyok, hogy ott lehettem, és nagyszerű találkozásoknak lehettem részese... Itt csak néhány képet tudok mutatni ízelítőül.

Rengeteg érdeklődő volt... ismeretlenek,

És ismerősök... Adrien, akivel a fonás közös nagy szerelmünk...

Klári néni, akivel évek óta mindig nagyon várom a találkozást. Ő is fon, igaz más módszerrel, mint én, de minden évben örömmel figyeljük a másik munkáját.

Új ismerősöket, talán barátokat is szereztem, mint Dia, aki első orsójának, és gyapjújának örül a képen...(Dia, fogszabályzó vagy sem, gyönyörű a mosolyod!).

A szemben lévő borbélyműhelyben folyamatosan folyt a munka, a "mi" srácaink is sorra kerültek.

De a borotválkozás előtt után komoly fafaragó munka folyt...

A fonás pedig csak terjedt, mint egy jólnevelt vírus

Egy ponton házigazdánk is feladta a küzdelmet, és újra orsót vett a kezébe... Péter tudja hogy kell fonni (már magában egy csoda), bár nem gyakorolja.... kivéve...

És köszönet azoknak, akik (a látogatók, érdeklődők mellett) felejthetetlenné tették ezeket a napokat.

"Péter bátyám", akivel a szakadó eső ellenére is tudtunk nevetni.

Attila...Mi vöröshajúak tartsunk össze, ugye? 

István... a hosszúhajú brigád :-)

És akikről a nagy kavarodásban nem készült kép... Evelyn, Kati, Zotya, "Zsák"....
Köszönöm, hogy részese lehettem a csapatotoknak, hogy befogadtatok, lehetővé tettétek, hogy az ünnep újra igazi ünnepet jelentsen.