Két évvel ezelőtt, tolmácsórán voltam, amikor megszólalt a telefonom... Számomra ismeretlen számról hívtak egyszer, kétszer, háromszor... Tudtam, hogy aznapra elengedtem Kristófot kirándulni egy osztálytársával, és annak (orvos) édesapjával... éreztem, hogy nem jelent jót...
A hegek örökre megmaradnak, és az is lehet, hogy egész életében bicegni fog kicsit (vagy csak akkor, amikor fáradt talán), de hazajött, itt van, és a két lábán jár. Amilyen magasról esett le, hónapokig rémálmaim voltak arról, hogy mi más történhetett volna... És ugyan hibáztathattam volna mást, a döntést, hogy elmehet ÉN hoztam, végső soron én voltam a hibás. A lelkiismeret-furdalás ugyanúgy megmarad, mint a műtéti heg, és a bicegés.
Tizenhatan soha többé nem mennek haza. Próbálok belegondolni a családok helyzetébe, de, összeszorul a gyomrom, és hányingerem van, és... ugyanígy képtelen vagyok egyetlen videót megnézni, és kerülöm a híreket, nehogy belefussak egybe...
Egy ismerősöm azt írta, hálás a sorsnak, hogy megszorultak anyagilag, különben, az ő fia is rajta lett volna a buszon... Azt hiszem én is hálás vagyok, mert Kristóf balesete miatt az összes sítábor, és társai ki vannak zárva... És szinte szemrebbenés nélkül mondhatok nemet az ilyen kirándulásokra. Tudom, nem zárhatom be, és nem aggódhatom agyon, de mivel egyszer már megtörtént, hogy elengedtem, és nem a saját lábán jött haza, hanem hozták, az egyensúly az aggódás, és a szabad szárnyalás engedése között kissé megbillent. Legalábbis egyelőre... sőt, most méginkább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése