Heti HV

 Vagyis, Határozott Vélemény.

Ezen a héten nem kötésről, varrásról, vagy akár divatról lesz szó, hanem az UTAZÁSRÓL.

Nemcsak azért mert nemrég érkeztünk haza, hanem azért is, mert, ahogy hazaértünk a facebook  EZT  a cikket tolta az arcomba (napokkal később visszagörgetni és megkeresni nem volt egyszerű, de megvan!)

Egy olyan anyával nőttem fel, akinek (ahogy mondjuk) a zabszem a hátsójában volt, és egy olyan apával, akit a legkevésbé sem érdekel az utazás. Igazság szerint, egyetlen dolog, ami valaha is érdekelte, a repülés, de ez egy másik történet. Legyen elég, ha elmesélem, hogy már utazást szerető felnőttként kérdeztem tőle, hogy "nem érdekelnek más városok, hogy élőben lásd az épületeket, nem érdekel, hogyan élnek az emberek más országokban?" Egyszerűen megrántotta a vállát és annyit mondott: "Nem." Akkor sem értettem, most sem értem.

Anyámnak nem sok lehetősége volt az utazásra, a szocialista rendszerben nőtt és élt (többnyire), amikor az utazás eleve nem volt egyszerű, ráadásul egy katonatiszt felesége volt, ami tovább nehezítette a dolgot, de azért eljutott néhány, tőlünk keletre eső helyre (Moszkvába, Tallinba). 

Amennyire apám lánya vagyok, sokmindent örököltem anyámtól, és ahogy öregszem, úgy látom egyre inkább, mégis mennyit. Például, mennyire szeretek utazni. 

Talán tudjátok, hogy, amikor PJ-vel éltem (Chris apukájával), valamennyit utaztunk, és az USA-ban is éltünk egy darabig, de az ismét egy teljesen más történet.

Az utazás igazán utána nyílt meg a számomra, először egyedül, majd kettesben Chris-szel. Imádtam külföldre vinni, szerettem Londonban bámészkodni vele, és szerettem igazi hülyeturista dolgokat is megcsinálni vele, és nem azért, hogy kipipáljak egy tételt egy (nemlétező) listán, hanem mert tényleg kíváncsiak voltunk az étteremre ahol a Dr Who vagy a Sherlock egyik jelenetét forgatták, vagy mert tényleg kíváncsi voltam a Victoria és Albert Múzeumra. 

Norbert rengeteg spontaneitást hozott magával. Amikor először találkoztunk, már szándékosan (még, mielőtt összejöttünk volna), és hazafelé az úton beszélgettünk, és (amellett, hogy folyton az járt a fejemben "úristen, ez a pasi tényleg nem tudja milyen cuki???), elmesélte, hogy egyszer elindultak valahova, és a hetes autópályán eltévesztették a kijáratot, és Triesztben kötöttek ki, pizzát enni, arra gondoltam , istenem EZ AZ, én ÍGY akarok élni, így akarom az utazást megélni, mint az élet természetes részét. 

Nem, végül (még) nem volt olyan, hogy a Balatonra indultunk volna és a tengerparton kötöttünk ki, és igen, az álommunka számomra valami olyan lenne, ami megkívánná, hogy havonta / kéthavonta utazzak, mondjuk Olaszországba, de még mindig úgy gondoljuk, hogy a legrövidebb út Palmanovából (vagy Velencéből) Budapestre Isztrián keresztül vezet. 

És, amikor elindulunk, mindig kimaxoljuk, de ugyanolyan boldogan bóklászunk egy városban, minden különösebb cél nélkül, mint amilyen boldogan csinálunk giccses, lüke-turista dolgokat.