Most már jövök

...vissza.
Talán tartozom némi magyarázattal.
(Lehet, hogy nem, az én blogom, azt csinálok amit akarok, de talán mégis...)

Kicsit több mint egy hónappal ezelőtt hirtelen állás nélkül találtam magam.
Mondhatnám, hogy nem ért váratlanul, jelek voltak, és amikor bejelentették, hogy mégsem csináljuk meg azt a nagy projektet amin évek óta dolgoztunk, tudtam, hogy baj van, de még reménykedtem. Reménykedtem, hogy a korábban elért eredmények jelentenek valamit. Hogy a korábban elért kitűnő minősítés jelent valamit. Hogy jelent valamit, az hogy sohasem mulasztottam határidőt, hogy ha értelmes munkát, feladatot kaptam arról mindig a legjobb visszajelzéseket kaptam, és a nem értelmes munkát is elvégeztem hibátlanul. Hogy számít, hogy betegen, néha szabadságról is bementem, hogy egy adott feladatot megcsináljak. Hogy egy amerikai tulajdonú multinacionális cégnek kell egy angolul folyékonyan beszélő alkalmazott, aki jobban és gyorsabban fordít mint a fordító-cég.

Nem, nem számított. Nem egyedül voltam, jópáran pakolhattunk, köztük olyan régi jó szakemberek akik évtizedek óta voltak a cégnél. A többi között ez volt az egyik legrosszabb, hogy egyértelműen, jól láthatóan, a döntéseket a fizetések alapján hozták meg. Aki régóta ott volt, több szabadsága volt, többet keresett, az ment.

Nehéz volt, elsősorban szembenézni dolgokkal. Belenézni a tükörbe, és látni azokat a démonokat akik egész életemben üldöztek. Hogy nem számít mit csinálok, hogy csinálom, nem elég. Éjszakákon át törtem a fejem, mit kellett volna másképp tenni, de a helyzet az, hogy azt aki mindent másképp csinált sem kímélték. És az igazság az, hogy bármennyire szerettem volna nem volt nekem olyan jó. Éveken keresztül próbáltam emberekkel megértetni, hogy többre is alkalmas vagyok, mint a jelenléti ívek begyűjtésére. Tíz hónapomba került, hogy elismerjék, és használják az angol tudásomat. Jártam a vezetők nyakára, kértem a feladatot, és nem kaptam meg. Úgy egy évig vártam, hogy eljusson oda a projekt, hogy lehessen fordítani a kézikönyveket és egyéb anyagokat...soha nem jutott el odáig.

Persze logikus magyarázat van, gazdasági helyzet, meg egyebek, de kit vígasztal ha elmondják ezerszer, hogy nem a mi munkánkkal van a baj, az nagyszerű, sőt... igen? akkor???

Tartottam P. kárörömétől is. Hányszor mondta, hogy nélküle hol lennék, és ha ő nem támogat, a híd alatt fogok kikötni... Hányszor vágta a fejemhez, ne legyek már olyan nagyra magammal, meg az eredményeimmel, nem érnek azok semmit. Hány éjszakán át kísértett: vajon igaza volt? (mert, ha a tényeket nézzük igaza volt...)

De azért sokat tanultam is az elmúlt hetek alatt. Magamról is másokról is. Ki az akit közeli barátomnak tartottam, és elkerült ezekben a hetekben. Ki az aki egy vígasztaló szó helyett még belémrúg egyet. Ki az aki mindent megígért, hogy azután a telefont se vegye fel. Ki az aki nem is közeli barátom, és az első szóra ugrik, hogy segítsen. Ki az aki nem is közeli barátom, és kérés nélkül is segíteni próbál...


Nem egészen egy hét alatt találtam másik munkát, igaz nem a tökéletes állás, jóval messzebb van, és kevesebbet is fizet, de a számlákra elég lesz. Kötni meg majd a tartalékaimból fogok. ...(valójában az eltelt néhány hét alatt négy ajánlatot kaptam.Azért ez csak jelent valamit... és még nem adtam fel a keresést végleg).

Hát ez van most. Jövő hétfőn kezdek. És még csoda is történhet.

Holnap meg jövök kötéssel, ruhákkal, és egyéb finomságokkal. Jó?