Mármint nekem és a rokkának...
Lassan évek óta fonok kézi orsókon, és elég gyorsan elég jó is lettem (még ha én magam mondom is :-)...de el kell ismernem, amennyire szeretem, és nem adnám fel, nem ez a leghatékonyabb módja a fonalkészítésnek. Vonzónak tartom, hogy egyszerű eszköz, ősi, és bármikor zsebredughatom (de mejd egy másik bejegyzésben leszek költői az orsós fonás szépségeiről, ok? ) de egy örökkévalóságig tart mire annyi fonalat megfonok, ami valamire elég...
A rokkákkal viszon soha nem boldogultam, Van, kettő is, és időről időre nekiülök, hogy márpedig én most addig nem állok fel...mert nem létezik, hogy ez nekem nem megy...de mégis mindig az a vége, hogy dühösen állítom a sarokba, és azt hiszem, ez mégsem nekem való. Bennem van a hiba, nekem már csak az orsó marad.
Aztán kipróbáltam Rita rokkáját, és felcsillant a remény, de ahogy hazaértem, és a sajátommal próbálkoztam... vissza a kályhához.Marad a kéziorsó.
Egészen addig amíg Zsu leültetett az ő rokkájához, és gyors egymásutánban produkáltam ezeket:
Nézzétek az utolsót...azt hiszem ezzel már együtt tudnék élni.
Aki ismer már tudja ezek után mi jön. Nekem is kell rokka. Igazi, jól működő. Annyira, hogy néha sírni tudnék. És addig nem nyugszom amíg nem lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése