2015. október 24., szombat

Egy év elmúlt...avagy őszbe fordult már...

Avagy hihetetlenül hosszú történet az ősz hajról. Én szóltam. Ez inkább amolyan feljegyzés magamnak...
Szóval egy év múlt el...
Mióta utoljára festettem hajat…
Ha visszalapoztok a blogban mindig vörös hajjal láthattatok, egészen néhány hónappal ezelőttig… sokan kérdezték miért és hogy, ez az „évforduló” jó alkalom arra, hogy ezt megírjam.
A családomtól a kézimunkázó gének mellett koránőszülő géneket is örököltem. Az mesélik apai nagymamámnak (igen, annak, aki megtanított kötni és horgolni) negyven éves korára hófehér volt a haja, és, hogy nemcsak a kötőtű-csattogtatásban követem majd, elég korán látszott.
Nem voltam 14, amikor az első ősz hajszálak megjelentek a hajamban 16 éves koromra, már keresés nélkül is könnyen láthatóak voltak ezek a szálak a hajamban, huszonéves koromra pedig már rendesen „mákos” volt…
Úgy 16 körül kezdtem el festeni a vörös ilyen-olyan árnyalataira. Eredetileg sötétbarna volt, bár, valószínűleg az anyámtól örökölt gének hatására (aki egy igazi zöldszemű vöröshajú boszorka volt) mindig is volt némi vöröses fénye. Én ki tudja miért, mindig göndör, vörös hajról álmodtam… Gesztenye, mahagóni  színekkel kezdtem, és ahogy szaporodtak a festék alatt a fehér szálak, úgy lett egyre világosabb a festék, amit rákentem, amíg eljutottam a blogon is oly sokszor látható világos rézvörösig. A karbantartása nem volt egyszerű, hiszen nem csak korán őszült, de emellett nőtt, mint a dudva. Irigységgel hallgattam azokat, akik 5, sőt 6 hétig is vígan elvoltak festés nélkül, nekem a harmadik héten már komoly lenövés látszott, a negyedik héten már nem szerettem emberek közé menni… de ha azt szerettem volna, igazán gondozottnak érezzem, nagyjából másfél hetente festhettem volna, ami valljuk be, sem a pénztárcámnak, sem a hajamnak, sem az egészségemnek nem tett volna jót. Amikor néha valamilyen oknál fogva kicsit több idő telt el hajfestések között, láttam, hogy egyre fehérebb, ami a festék alatt megbújik, de a saját, eredeti hajszínemet évtizedek óta nem láttam… amíg…
Néha gondoltam arra, hagyni kéne a francba, Gyakran gondoltam arra, majd ha 50 éves leszek nem festem többet, majd leszek szép fehér hajú öreg néni…sőt egyszer, úgy 2010 tájékán elvesztettem a türelmem, és elhatároztam magam, de akkor kezdődött csak az igazi kálvária, amit most nem részleteznék. Legyen elég annyi…
Néhány mondatból azt is tudhatjátok, az elmúlt jópár évben nem volt egyszerű a dolgom. Először az elcsépelt hullámvasút hasonlatot rángattam elő, de közben rájöttem, hogy még csak az sem volt, mert a hullámvasutazásban vannak felfelé ívelő szakaszok, én meg csak úgy éreztem, hogy amikor azt hiszem nincs lejjebb, az élet jól megmutatja nekem, hogy ja, bocs. De van.
Amikor aztán az egyik ilyen gödörből még lejjebb fordultak a dolgok, megfogadtam, hogy nincs fodrász, sem hajvágás, amíg nem oldódnak meg a dolgok. Fogalmam sem volt, hogyan oldódnak meg, vagy egyáltalán megoldódnak-e, de addig nincs hajvágás. A festésről nem mondhattam le, ugyebár prezentálhatónak kellett maradnom… Így teltek el hónapok, sőt közel két év.
Mire végre úgy tűnt, csoda történt, és sikerül végre nemcsak felmásznom a gödör szélére, de megkapaszkodni ott, sőt, annak lehetősége is belátható távolságba került, hogy egyszercsak kimásszak onnan, a hajam a derekamig ért. Imádtam a hosszát, imádtam a fonott frizurát, ami hozzám nőtt, bár tudtam, hogy némi frissítésre szükség van. Biztos, ami biztos vártam még pár hónapot, nehogy elriasszam a „szerencsémet”, de végül bejelentkeztem a fodrászhoz, aki úgy húsz éve csinálta a hajam. Nem voltam gyakori vendég, de néha befestette, néha levágott belőle, néha némi hullámot varázsolt bele. Ilyen hullámot kértem most is …. És nem tudom mi történt, de azután, hogy eljöttem már másnap elkezdett nyúlni a hajam, olyan tapadós fogása volt, mint az öreg műanyagnak, és szinte marokszámra tört le… Utólag visszagondolva, valószínű, hogy a többéves kínlódás, és stressz hazavágta a hormonrendszeremet, ami a súlyomon kívül a hajam állapotára is hatással van, amit a fodrász nem realizált. Nem haragszom rá… mondhatta volna ugyan, hogy „nézd, inkább csak vágjunk belőle, ne vegyszerezzük”, elég régóta ismertük egymást ahhoz, hogy hallgattam volna rá. Az elkövetkező hetekben szinte mindent megpróbáltam… Öntöttem rá a balzsamot, pakolást, hajolajat… minden hatás nélkül…. A korábbi hajfestések során gyakran tapasztaltam, hogy közvetlenül utána sokkal jobb állapotú a hajam, gyakran kérdeztem is magamtól, hogy ugyan miért tartok a gyakori hajfestéstől, így egy utolsó próbálkozásként 2014 október 24-én még egy utolsó próbálkozásként befestettem… de ez mintha olaj lett volna a tűzre, a dolgok még rosszabbá váltak. Ekkor már próbálkoztam ollóval is, de nem számított mennyit vágtam le a végéből, mindig tovább nyúlt majd tört. És akkor számot vetettem…
Nem vagyok már olyan messze attól a bűvös számtól…
Nem leszek fiatalabb…
… akkor sem a kikerics sárgára festem a hajam…
Már nem kell hétről hétre állásinterjúkra járnom, sőt munkahelyre is csak néha megyek be…
A seggig derékig érő fehér haj is lehet annyira vagány, mint a vörös volt…
Ha Jamie Lee Curtisnek, Mery Streepnek, vagy Kate Mossnak jó…
Akinek csak a vörös hajam miatt kellenék… az nekem nem kell… (mindegy, hogy munkahely, barát vagy pasi).
Persze a választás, hogy vagy a festetlen ősz hajam lesz a fejemen, vagy semmilyen, felülírt minden szempontot.
És nyeltem egy akkorát, mint akkor évekkel ezelőtt, amikor azzal néztem szembe, hogy diploma nélkül nem jutok egyről a kettőre, és a vége az lett, hogy fogat összeszorítva, küzdelmes körülmények között, de szereztem diplomát.
Ehhez a változtatáshoz talán nem kell annyit küzdenem, de éppannyira el kellett határoznom magam, pedig akkor még fogalmam sem volt mibe vágok bele. Természetesen, körbejártam néhány fórumot, végigolvastam néhány ilyen típusú „átváltozást”, egy tonnányi képet néztem meg a Pinteresten, így volt fogalmam arról, hogyan tovább.

Egy biztos volt, fodrászt váltok, a régiben, bármennyire is kedveltem emberként, elvesztettem a bizalmamat, ráadásul, bármikor megemlítettem az ősz hajat neki, mindig tiltakozott még a gondolat ellen is. Körbekérdeztem hát a barátaimat, ismerőseimet, és az ajánlások alapján ismeretlenül írtam Évának. Szegény nem tudta mire vállalkozik, amikor beleegyezett, hogy segít elviselhetővé tenni ezt az utat, de ahogy később is tapasztaltam, szereti a kihívásokat, szereti, ha gondolkoznia kell egy-egy feladaton.
Kitaláltuk, hogyan húzunk bele ezüst, vörös, barna csíkokat, hogy az átmenet ne legyen feltűnő, és hogyan kerül majd bele egyre több ezüst. Ez elméletben klassz volt, de amikor először rátette a szőkítőt a hajamra… úgy nagyjából azzal a lendülettel mosta is le, mert még azt sem bírta a hajam, én meg nem vagyok az egészen rövid haj híve…a kopasz fejé meg pláne nem. A derékig érő hajam eddigre már cafatokban lógott, először a lapockámig, majd később, fül és a vállvonal közé érőig kellett levágni (csak éjszaka sírtam miatta).

Láthattuk, hogy a hidrogénes szőkítés nem segít, közben folyamatosan próbálkoztam, próbálkoztunk enyhébb módszerekkel, a természetes és a festett haj közötti éles határ eltüntetésére. 
Szőkítő sampon, kamilla, citromsav… időről időre vissza kellett fognom magam, hogy ne vegyem le a polcról a festéket a boltban, az itthon levőkből ne borítsam valamelyiket a fejemre… 
Hátratűzve, kontyban, fonva… akárhogyis, nem volt szép látvány. A Tavaszi gyapjúnapra csak, hogy a tiritarka, szalmasárga végeit elrejtsem színes gyapjúkat fontam bele…. De azt hiszem, ez a nap volt a forduló. Ez volt, amikor először a nyilvánosság elé léptem, és látszott, hogy nem elhanyagolt a hajam, hanem szándékosan nincs festve..
Kérdezték miért… kérdezték komolyan gondolom-e, volt, aki fogadott arra meddig bírom. De alapvetően pozitív volt a reakció (igaz a színes gyapjúfej sokat segített J.

Néhány héttel később, már sikerült annyira kivilágosítani a végét, hogy egy nagyobb vágás után hamvasítani is lehetett, és felvillant az alagút vége. A nyári uszodázás gyakran besárgította, a hamvasítótól néha bezöldült,  még nem lehetett egyértelműen látni, hogy ez egy elcseszett szőke vagy mi. Ekkor már kimondottan ősz hajra való sampont, és enyhén kék színező balzsamot használtam…
A Mesterségek ünnepére, szándékosan világosszürkére festett gyapjúszalagokat fontunk bele… 
Ma egy éve, hogy utoljára festettem a hajam… még nem értem az út végére, a vége még most is szőkített, hamvasított, és vállig ér, nem derékig, de, ami késik, nem múlik.
Igen, hiányzik a „vöröshajú” lét. Hiányzik, hogy én vagyok a veszélyes, bolond vörös, a lámpával a fejemen. Néha, ha csak a szemem sarkából látom meg magam egy üvegben, vagy tükörben, nem realizálom, hogy én vagyok. Csoportképeken, ha magamat keresem, még a piros foltot keresem… de egyre kevésbé. A nemrég megjelent magazinba, amikor fotót kértek rólam, már nem akartam vöröshajú képet tenni, azt kértem készítsünk újat, ezüsthajút.
Nem, nem hiányzik a hajfesték keverés, hogy hiába festem be, néhány nap múlva már látom a fehér pihéket a halántékomon. Nem hiányzik az összefogott törölköző, párnahuzat.
Arról nem beszélve, hogy kiderült, 2015 nagy hajtrendje az ősz/ezüst/szürke haj… a nyár vége felé a fitnesklubban ahova úszni járok, odajött egy húsz év körüli kislány, és azt kérdezte mivel festem a hajam… (Gének, kedvesem, színtiszta génállomány).
Nagyjából ennyi. Néhány hete együtt kávéztam egy kedves tanárommal az egyetemről, aki talán a barátom is lett. Utoljára a nyár elején/közepén találkoztunk, és most meglepve tapasztaltam, hogy ő is úgy döntött, nem festi tovább a haját. Más utat választott, mint én, egészen rövidre vágatta a haját. Azt mesélte, már régóta foglalkoztatta a gondolat, de az én példám adott neki bátorságot.
A ruhatáram átalakulóban van, bér még nem látom mi lesz a végeredmény… a szemem, bőröm ugyanolyan színű, de adott színek másképp hatnak. Szerencsére a sárgát (citrom, nap, okker, mustár és tárai) sohasem kedveltem, ellentétben a naranccsal… Még a tavasszal volt, hogy egy találkozóra barna szoknyát vettem, és a Golden Wheat kardigánomat, ami a narancsnak kicsit rozsdás, kicsit barackos árnyalata… és csak úgy a szemem sarkából megláttam magam egy tükörben a bevásárló központban… És azt kérdeztem magamtól, ki ez a sárgahajú hulla? Ha megnő, és lekerül az összes sárgás a végéről, lehet, hogy más lesz, de pillanatnyilag, az addig olyannyira kedvelt narancsos árnyalatoknak lőttek, fura módon úgy verődik a fény, hogy a hajam sokkal sárgábbnak látszik, mint amilyen valójában. Szerencsére a piros maradt, még a meleg árnyalatai is, sőt, most már a hidegebb árnyalatokkal is barátkozom, a kékeket, lilákat eddig is kedveltem, és a nyár nagy felfedezése a rózsaszín/pink/mályva volt.
Most, hogy eljött az ősz, hiányolom a narancsokat, a rozsdaszínt, próbálom apránként visszacsempészni a ruhatáramba…És meglátom hova vezet ez az út.


5 megjegyzés:

Katalin Ormosi írta...

Szia Anett!
Ezt a bejegyzésedet ÓRIÁS PLAKÁTON szeretném viszontlátni! Én csak őszülgetek és ilyen utat nem járok be. Amikor a "csontváz hölgyek" címlapokra kerülnek,a nők azt hiszik ilyenné kell válni. Szerintem a tiéd az Igazi Női Erő! Biztos vagyok benne,hogy sok-sok nő tudna erőt meríteni az utadból. Van egy kedves ismerősöm,aki szintén ilyen Nő. Ismered Veres Krisztát?..http://www.vereskriszta.com/

aarkus írta...

Csak helyeselni tudom Katalin szavait, gratulálok az elhatározáshoz is, a folyamat megéléséhez is, a nyilvános felvállalásához meg még inkább! Több ilyen példa kellene.

Bambuc írta...

Láttalak a Mesterségek Ünnepén fonott tincsekkel, de azok nem annyira tetszetek és nem értettem miért nem vörös a hajad. Most már mindent értek, és gratulálok, hogy fel merted vállalni magad. Tudod az ész a fontos, nem a haj!

Amszerdamban jártam pár éve, és nagyon tetszettek a holland nők, akik túl a negyvenen felvállalták magukat, és be merték vállalni az ősz hajukat.

Te nem a hajaddal, hanem a kezed munkájával színesíted a világot:-) És ez a fontos.

L. M. Zsuzsi írta...

Szia, nem ismerjük egymást, csak blogodat figyelem, és a munkáidat itt-ott, de ezt a bejegyzést olvasva mindenképp szerettem volna azt mondani neked, gratulálok! Elmondhatatlanul jól áll a fehér haj, sokkal jobban, mint a vörös! És az általad nagyon kedvelt (legalábbis én így érzékeltem) piros szín is ezerszer szebb, elegánsabb és frappánsabb ősz hajjal, mint vörössel.
Az ősz haj finom, ízléses, elegáns és vagány dolog :-) Erős, bátor és határozott, egyensúlyban lévő nők viselik. Bár minél többen lépnének efelé!
(((Az én hajam kb fele-fele arányban mákos, úgy 5 éve, 34 évesen lenövesztettem, és így hordtam egy évig, a vegyi festékek ellenében főleg, és mert annyit nézegettem az ősz haj vállalásáról szóló blogokat, és csinos, ősz hajú fiatal nők fotóit, hogy valósággal sóvárogtam rá. Most is így vagyok vele... dehát az enyém mákos... még pár évig.... ahogy a vágyott szemüvegre is várnom kell még, mert túl jó a szemem, de az idő nekem dolgozik :-D . Szóval pár évig aztán festettem henna-indigó keverékével, ami eleinte olyan vörösesbarna lett, de ahogy egyre több lett az ősz szál, úgy lett az én hajam árnyalata is egyre világosabb vörös, azt meg nem éreztem magaménak. Idén visszatértem a vegyi festékhez, és a sötétbarna eredeti színemhez. Gondoltam, néhány évig játszom még ezzel, aztán nemsokára, ha már sokkal több lesz a fehér szál a hajamban, mint a barna, talán 45 felé, hagyom magam megőszülni. De nagyon várom...

Zsoofi írta...

Az emberek el sem tudják képzelni, mennyi bátorság, erő és kitartás kell ahhoz, hogy valaki merjen ősz hajú lenni.
Én is ilyen géneket örököltem, nálunk anyám-apám korán őszült, amikor én születtem, anyukám akkor 28 éves volt és már rendesen "mákos" volt a haja, negyven éves korára már teljesen fehér. Apám meg a katonaságból jött haza őszen. Nem sok esélyt adtak nekem. :)
Én most 34 éves vagyok, és bizony, ha 6 hétig nem festem, akkor már magáznak a boltokban (szerencse, hogy nem néniznek!). Biztos vagyok benne, hogy én sem fogom életem végéig festetni, olyan értelmetlen és meddő harc ez. Most még nem vagyok rá készen, hogy lépni merjek, de az, hogy te megtetted, nekem nagyon fontos példa. És köszönöm, hogy írtál is róla!